Tizenhat öregasszony vagyok – 6.

12. nap
A hívő

Megígérték tegnap, és betartják szavukat, pontosan érkeztek. Ma miről beszélgetünk? Ja, igen, mi másról, mint az életemről. Jöjjenek csak, készültem a fogadásukra, siettem megfőzni az ebédet. Marhapörkölt kapros juhtúrós csuszával. Szeretik. Nem ettek még? Ennyivel is gazdagabbak lesznek. Látják, erre is jók a cigányok, hogy jókat egyenek náluk. Tudom, hogy nem az evésért jöttek, de hozzánk, ha vendég jön, kötelező megkínálnunk, bármivel, még ha zsíros kenyérrel is. Segítenek teríteni? Az uborkasalátának vannak kis tálkák, ott fönn az ebédlőszekrényben, azt is vegyék le, tejfölösen szoktam csinálni, most nem raktam bele, mert nem tudom, maguk hogy szeretik. De itt a tejföl, ha mégis kellene. Jó étvágyat kívánok! Fogyasszák egészséggel! Hogy ízlett? Igen, nagyon finom étel ez. A baromfit nem eszem meg, undorodom tőle, látom a testrészeit, a marháét nem, így nem gondolok rá, hogy az én kedvemért ölték meg. Végül is részletesen leírja a Biblia, mit ehetünk meg. Mondják csak, maguk hisznek Istenben? Szomorú, pedig higgyék el, Isten minden embernek megmutatja magát, lehet éppen ma, rajtam keresztül jutnak el hozzá. Ezért már megérné ez a mai beszélgetés. Gondolom, az egyetemen is tanulnak a vallásokról, s mégsem érintette meg magukat semmi Isten szelleméből? Sajnálom. Én hívő vagyok, ugyan nem vallásosan. Elfogadom megváltómnak a Messiást, de nem nevezném magam kereszténynek. Ki nem bírom állni a keresztényeket, az ájtatos, álszent, képmutató keresztényeket. Főként a katolikusokat, holott engem is katolikusnak kereszteltek meg. Áldoztam is, fehér, földig érő csipkeruhában, akár a menyasszonyok. Jelentős esemény volt a család életében, vendégeket hívtunk, nagy lakomát csaptunk, ugyanúgy a bérmálkozásomnál, abban az időben, tudatlanul ezeket fontos dolognak tartottuk. Ma már nevetségesnek tartom, sőt egyenesen károsnak, mert a gyerekek nem értik a lényegét. Emlékszem, áldozás előtt gyónnunk kellett. Azok a lányok, akikkel együtt jártam hittanra, mind azt mondták, hogy megkönnyebbültek a gyónástól. Én is azt hazudtam, hogy ne maradjak ki a sorból, pedig nekem nem volt ilyen érzésem, viszont lett mélyen megterhelő lelkifurdalásom. A gyenge hitem miatt, jobban mondva a hitetlenségem miatt. Én nem hittem Istenben, és már akkor megtanultam alakoskodni, nyolcévesen, lám, erre nevel a kereszténység. Amúgy, azokat az embereket sem bírom, akik ha kell, ha nem, hallelujáznak, meg minden adandó alkalommal kiejtik a szájukkal, hogy dicsőség az Úrnak. Olyankor Jézus mondása jut eszembe: ne dobjuk a gyöngyeinket a disznók elébe. Tudom, hogy ők is csak azért beszélnek így, mert bizonyítani akarják egymás előtt, milyen kenetteljes, alázatos hívők. Közben meg folyamatosan elkövetik az Isten ellen való vétkeket, úgy vélik, majd leimádkozzák. Férjes asszony koromban tértem meg, igen, a szabadkereszténységbe, de már azon is túlléptem. Volt egy idős vidéki pásztor, aki mindig nézte a televízióban a Jó ebédhez szól a nótát. Kedvelte a muzsikus cigányokat, megindult a szíve irántuk, úgy hitte, meghalnak, nem lesz örök életük Isten birodalmában, ha nem térnek meg. Márpedig ezek a nagy tehetségek nem veszhetnek el – gondolta –, ezért elhatározta, hogy megkeresi őket. Az apám és a bátyám híres prímások voltak, őket találta meg először. Apám és a testvérem hamarosan megtértek, s rajtuk keresztül megindult a pesti muzsikus cigányok ébredése. A férjemmel mi is elfogadtuk Jézust megváltónknak, és ahogy az írás megköveteli, megkeresztelkedtünk víz és Szentlélek által. Egy kis bányatóban merítkeztünk alá, többedmagunkkal. Szentlélek által nem, talán a később bekövetkező eseményeknek köszönhetően. Mi nem tudtunk nyelveken szólni, vagyis hablatyolni, ahogy a többiek. Hogy mi az? Amikor egy olyan nyelven beszélsz, amit a Szentlélek ad a szádba, de számodra teljesen ismeretlen, s magad sem érted a jelentését. A nyelveken szólásnak vannak szabályai, a gyülekezetben kell legyen valaki, aki lefordítja, ha nincs senki, akkor az tényleg csak hablatyolás, annak fitogtatása, hogy mennyire megszállt a Szentlélek. Szóval kamu az egész. A családunkban az alámerítkezés után nem sokkal jöttek az igazi megpróbáltatások, a tűzkeresztség. Amikor a kísértések nyomában szenvedés jár. Nem ússza meg egy újonnan megtért hívő sem. Így derül ki, hogy alkalmasak vagyunk-e Jézus követésére. Mi, a férjemmel, elbuktunk. Hosszú külföldi szerződései voltak, Kanada, Olaszország, Hollandia, Ausztria, Németország, Franciaország, és még sorolhatnám, mindenhol voltak szeretői. A legtöbb nem derült ki, de aztán szerelmes lett, és ki-be járkált az életünkbe. Hol a nőnél volt Olaszországban egy pár hétig, hol itthon. Nem bírt döntésre jutni. A kamaszkorú gyerekek végtelenül szégyellték az apjukat, én sem voltam türelmes, átkoztam a nőket, átkoztam a férjem, ő is átkozott engem. A rák egye ki a torkod csak kötőszó volt, a vesd ki a nyelved és holnap kísérjenek az utolsó utadra között. Ordítozott, tört-zúzott, engem vádolt azzal, hogy én üldözöm el, én vagyok kibírhatatlan. Egy nyugodalmas percünk nem volt, a fiaim megbuktak az iskolában, de őt nem érdekelte, az sem, hogy mi lesz a gyerekekkel, mi lesz belőlük, mert abbahagyták a zenetanulást is. És ez így ment több mint három éven keresztül. Amikor a nő véglegesen el akarta szakítani a családjától, elküldött egy magnófelvetélt a szüleimnek karácsonyi ajándékként, amin a férjem szerelmi vallomása volt. Amin arról beszél, hogy mennyire szereti őt, s engem mennyire nem. Ez az erőszakosság már a férjemnek is betette a kaput. Szakított a nővel, de rögtön szerelembe esett egy tizennyolc éves lánnyal, és ismét elköltözött tőlünk. Arra már nem emlékszem, miért és mikor költözött vissza. Muszáj volt visszafogadnom, kellett a pénze, s kellett az apa a gyerekeknek. Én akkor kaptam észbe, amikor észrevettem, hogy a fiaim rászoktak a drogokra. Ha folytattam volna az apjukkal a viszályt végleg elveszítettem volna őket. Isten lett az egyedüli segítségem. Tudtam, ha a világ ura mellém áll, akkor a családomért vívott harcomat sikeresen megnyerem. Vagyis a Gondviselő mindig mellettem volt, csak én engedtem el a kezét, de amikor kinyújtottam felé, ő rögtön megszorította, és azóta az én kezem az övében pihen. Képes lettem imádkozni, és cselekedni. A gyerekeimet sikerült hozzáterelni, kemény hónapokba telt, míg őszintén befogadták az igét, felhagytak a kábítózással, újra kezdték a zenetanulást. A férjemért is imádkoztam tiszta szívből. Azzal is szembesültem, hogy az Isten engem semmivel sem szeret jobban, mint őt. Ennyi megpróbáltatás után azt hittem, csak jobb jöhet, de úgy tűnik, hogy még nem szenvedtem eleget ahhoz, hogy olyan alázatos legyek, olyan jó legyek, amilyen példát Jézus mutatott. Még mindig előfordult, hogy ítélkeztem mások felett, a pletykát is meghallgattam, tovább is adtam olykor. Márpedig a pletyka három embernek is árt, akiről szól, aki meghallgatja, és aki továbbadja, állítja a Talmud. Sokszor kívántam rosszat másoknak, jóllehet a gondolatnál tovább nem jutottam, és irigységet is éreztem azok iránt, akiknek az otthona árulkodott a jólétről, az anyagi gondtalanságról. Én is szerettem volna kényelmes, tiszta, ízlésesen berendezett lakást, de már annak is örültem volna, ha nem hidegvízben kellene mosogatni, és nem potyogna a fal, teszem azt a gáztűzhelyen hagyott ételbe. Mert annyi jövedelmünk nem volt fölösleges, hogy egy vödör festékre teljen. És akkor jött egyik csapás a másik után, mindössze tíz hónap alatt meghalt az apám, a testvérem, az anyám, a rajongásig szerettem őket, majd belebolondultam az elvesztésükbe. Nem gyászolhattam, mert ha ez nem lett volna elég a sorozatos megrázkódtatáshoz, a legkisebb fiam leukémiás lett. Mi volt ehhez képest a férjem hűtlensége? A húsomat véresre harapdáltam kínomban, hogy ne ordítsak, hogy ne üvöltsek az utcákat járva, s ne jajgassam el, hogy nincs az a nagy bűn, amiért ekkora büntetést érdemlek. Azt kívántam, bárcsak egy utolsó lehelettel megszabadulnék az elsorvadt lelkemtől. Teljesen az erőm végét éreztem, a családom előtt mégis erősnek kellett látszanom. Az árnyak óráiban alvás helyett letérdelve, imára kulcsolt kézzel kérdeztem: Mit tegyek Istenem, te mondd meg, mit tegyek! Néma csend válaszolt. Egyszer végre a segélykiáltásom meghallgattatott: ne kételkedj, maradj meg bennem s bármit kérsz, megadom neked. Állj fel, menj a zsidókhoz, ott találsz engem. Zsinagógába kezdtem járni.

Pihenjünk egy keveset, felzaklatott ez az emlékezés. Igyunk egy kávét, tegnap sütöttem sajtos pogácsát. Kóstolják meg, én csak disznózsírral gyúrom, azért ilyen omlós. Szoktam mondani, kóser disznózsírral, tudják, a középső fiam felesége zsidó, így szoktunk tréfálkozni. A zsinagógában ismerkedtek meg. Mert vittem az egész családot. Attól kezdve változott meg az életünk. A zsidók szeretettel fogadtak minket, ott találtam orvost is, aki meggyógyította a gyerekem. Nem mondom, ott is vannak farizeusok, de azt hiszem, lényegesen kevesebben. 

Kezdtünk anyagilag is stabillá válni, és a fiúkból kiváló muzsikusok lettek. De ezt már nagyon bánom, hogy erőltettük a tradíció miatt, mert abból nem tudnak megélni. Jobb lett volna valami keresett szakmát adni a kezükbe. Szerencsére ügyesek, a legidősebb taxizik, a középső takarítóvállalkozást visz, a legkisebb meg élelmiszer boltot. Így halnak ki a nagynevű muzsikus dinasztiák.

Az ördög nem nyugodott bele, hogy helyre kerültünk, a férjemet két év alatt elvitte a tüdőrák.

Ma már egyedül élek, az unokáimban van minden boldogságom. Ők már teljes egészében tartják a zsidó szokásokat és törvényt. És ez így van jól.

13.nap
A költő

Jaj, de örülök, annyira vártam magukat! Megölelnek? Hogy eláztak? Semmi baj, szeretem, ha megölelnek. Nekem nagyon fontos az érintés, érezni egy másik ember testét, a karjait, ahogy átölel, magához szorít. Mostanában alig van benne részem. Köszönöm, ez nagyon jól esett. Maguknak is? Nem riadtak vissza az olajszagomtól? Nem volt időm lefürödni, hajat mosni, ruhát cserélni, kicsit sokáig tartott a fánk sütése. Mert lassan kell sütni, hogy a belseje ne legyen nyers. Szeretik a fánkot? Van hozzá sárgabaracklekvár, szamóca és málna dzsem, majd elfelejtem, meggy dzsem is van itt a kamrában, én raktam el.

De előbb szárítkozzatok meg, ugye tegeződhetünk, ti is tegezzetek, én egyszerűen nem tudok magázódni, beletörik a nyelvem. Szeretitek az esőt? Amikor esik, úgy érzem, hogy örömében felsóhajt a föld, és  friss leheletével simogatja a lelkemet. A fürdőszobában találtok törülközőt, hajszárítót, ha elkészültetek, máris fánkozhatunk. Azaz, ti csak fánkozzatok, nekem muszáj hajat mosni, ruhát cserélni, komfortosan szeretném érezni magamat a beszélgetésre.

Már itt is vagyok. Ízlik a fánkom? Régen, míg a gyerekek velem laktak, sokszor még éjjel is nekiálltam, ha azt kívántak, mostanában évente egyszer farsangkor, de a kedvetekért vállaltam ezt a kis tortúrát, mert fiatalok vagytok, s szeretek gondoskodni a fiatalokról.  Megkóstolom én is, ó ez tényleg finom!

Nos, miről beszélgessünk? Kérdezzetek bátran! Én mindig mindenkivel őszinte vagyok, nem szoktam kertelni,  a véleményemet kimondom még akkor is, ha az rossz fényt vet rám. Sohasem érdekelt, hogy mások mint vélekednek rólam, bár jól esik az elismerés, ha az írásaimról van szó. Igen, egy-egy dicsérő kritikától úgy érzem, beleolvadok a végtelenségbe, hogy eggyé válok a Teremtővel. Mámorít.

Igen, író és költő vagyok. Hozzáteszem, már az első művem megírása után, biztos voltam benne, hogy írónak születtem. Nagyképűen hangzik? Ugyan dehogy! Nem szeretnék a szerénység álarcába bújni, az nem lenne rám jellemző. Amióta eszmélek, tudom, hogy okos, tehetséges és szép vagyok, és ezt hangoztatni is szoktam. Ez nem önteltség, egész egyszerűen ez a tény. Sokakat megbotránkoztattam, de nem foglalkoztatott, az legyen az ő problémájuk, ne az enyém. Most azt gondolhatjátok, hogy érzéketlen tuskó vagyok. Szó sincs róla. Ha érzéketlen lennék, nem lennék jó író.

A gyerekkorom milyen volt? Izgalmas. Amióta csak eszemet tudom, amilyen kicsi koromra vissza tudok emlékezni, folyamatosan van látomásom. Ezeket a látomásokat is papírra vetem. Egyszer például egy terebélyes fát láttam, egy bérház udvarán jött a szemembe, rajta üldögélt egy elárvult kisfiú. Ennyi volt. Meg kellett írnom a kisfiú történetét. Akarjátok, hogy felolvassam? Ne ijedjetek meg, nem az egészet, egy részletet.

Parányi volt, aprócska, akárcsak egy kisebbfajta manócska, a pofikája is épp olyan. Zöld ruhácskájában, sipkájában és cipőcskéjében egybeolvadt a vadgesztenyefa leveleivel. Ám csöppnyi fehérszínű nadrágja ezüstös fénnyel szerteömlőn ragyogott ki az ágak közül a félhomályban. Alkonyult már. Mintha az öreg hold telepedett volna le oda fáradságos égi sétája közben megpihenni egy röpke időre. Várakozón tekingetett körbe-körbe, s nyugtalanul izgett-mozgott, már-már attól kellett tartani, eltörik alatta a vékony ág, s lepottyan a magasból. Hosszú idő telt el, mire megérkezett a lány. Ugyanolyan öltözékben volt, mint a kisfiú. Felkúszott a fa törzsén s letelepedett a fiúcska mellé, s hosszasan ölelte.

– Késtél, nagyon-nagyon féltem, mert azt hittem, nem jössz.

– Dolgom volt.

– Mi?

– Csokoládét csempésztem egy árvaházba.

– Olyan árváknak, amilyenek mi vagyunk?

– Igen, olyanoknak.

– Honnan szereztél csokoládét?

– A csokigyárból.

Örülök a tetszéseteknek, de nem rabolom tovább az időtöket, ha érdekel benneteket a folytatás, majd adok belőle egy példányt, remélem, van még.

Hogy válaszoljak a kérdésetekre, kétfiú testvérem van, egy bátyám és egy öcsém. Apám egész életében azt sajnálta, hogy nem fiú lettem, mert szerinte hármunk közül én vagyok a legtehetségesebb, sokra vihettem volna, ha muzsikus leszek. És nálunk, cigányoknál abban az időben az volt a szokás, hogy a fiúkat taníttatják zenére. Mára már ez is megváltozott. Rengeteg lány tanul a Zeneakadémián mindenféle hangszeren, meg opera- és jazz-énekesnek. Egyébként mindenben tehetséges vagyok, rendeztem filmeket, díjat is nyertem. Az orgánumomért rajongtak a rendezők, de nem akartam színész lenni, viszont szavalóversenyeket nyertem középiskolásként.

Miután férjhez mentem, mindenről le kellett mondanom, és nem a gyerekeim miatt, nem is a férjem miatt. Olyan családba kerültem, ahol szabályosan cselédnek tekintettek, nekem kellett főzni, mosni, takarítani, kiszolgálni nyolc embert. Nagypapát, dédmamát, és a többi családtagot, akik látogatóba jöttek hozzájuk. Sem egy köszönet, sem egy elismerés a jó ételért cserébe. Az számított nagy kegynek, ha megengedték, hogy meglátogassam a szüleimet hétvégén a gyerekekkel. Ha könyvet vettem a kezembe, ha leültem volna egy filmet megnézni, azonnal szüksége volt valamelyiküknek egy pohár vízre, egy papírzsebkendőre vagy egy doboz cigarettáért leszaladni a dohányboltba. A férjem sem segített a szeretetével, nem ölelt meg soha, nem simogatott, esetleg a sarkára állt volna a szüleivel szemben, hogy megálljt parancsoljon nekik. A kezdeti szerelmének halvány csíráját sem mutatta. A szerelmeskedést is elfelejtette. Visszavonhatatlanul megszűnt a testi és a lelki kapocs közöttünk. Elég volt neki annyi, hogy jelen vagyok. Sokszor kértem zokogva, hogy költözzünk el, mert baj lesz velem, de mindannyiszor elhárította azzal, hogy jó itt nekünk, mindenünk megvan. Valóban mindenünk megvolt, ami kellett, a gyerekeknek is. Ha elköltözünk, bizony sokszor lakott volna nálunk az ínség. Ettől félt a legjobban, mert neki kellett volna előteremteni a betevőt, s a többi szükségest. Arra meg nem érezte képesnek magát. A felelősségvállalásra. Inkább elnézte a kizsigerelésemet. Húsz évig bírtam, darabokra törtem, összeomlottam, olyan lettem akár egy lélek nélkül életre kelt hulla. A pszichiátrián kötöttem ki. Hogy miért maradtam olyan sokáig? Őszintén szólva, nem tudom. Talán gyávaságból, hogy nem leszek képes egyedül eltartani a gyerekeket, talán azért, mert azzal elismertem volna, hogy tévedtem, nem illünk össze a férjemmel. Pedig de sokan figyelmeztettek, senkire sem hallgattam. S lám egy rossz vagy egy elhamarkodott döntés tönkre teheti az egész életet. De szerelmes voltam, s noha alig pár hete ismertem, összekötöttem vele az életem anélkül, hogy ismertem volna a családját, és beszéltünk volna a jövőnkről. Nem terveztünk semmit, az volt a fontos mindkettőnknek, hogy ne kelljen egy percet sem nélkülöznünk egymást. De az már régen rossz, ha csak az érzelmeink befolyásolnak.

Az írás mentett meg, attól, hogy valódi hulla legyek. A zártosztályról nem mentem vissza hozzájuk. A gyerekeim felnőttek, albérletbe költöztem velük. Elváltam. Végre harmóniába kerültem önmagammal. Mint egy megszállott csak írtam és írtam. Ez a pontos kifejezés, megszállott. Amikor nem írtam, olvastam, tanultam pszichológiát, filozófiát vagy rajzoltam, festettem. Ma is ezt teszem, ezek a képek a falon, mind az én festményeim. De azt a húsz évet nem kárpótolja semmi.

Annyira vágyom kiállni az esőre, jöttök velem? Hátha kimossa belőlem az elvesztegetett idő fájdalmát.

(Folytatjuk)