Történt egyszer

Pszichológusnál

Fél kettőre volt időpontja. Általában későn ebédel, de ma a Kapor vendéglőben féláron menüben volt fácánleves és túrós csuszával borjúpörkölt. Uborkasalátával. Már tizenegy órakor beért a vendéglőbe és bár mesterien volt elkészítve mindkét fogás, mégis legnagyobb élvezetet a hűvös pohár sör adta neki. Jó kezdés egy ilyen naphoz.

Hajnal óta azon rágódott, hogy a mai beszélgetésen fizikai vagy mentális képességei lesznek-e felülvizsgálva. Ez utóbbiban aligha, viszont fizikumában, így a bőséges ebéd után kétségei támadtak.

Dr. Ember Ádám. Így állt az ajtón a felirat. Bekopogott kettő perccel az időpont előtt, mert presztizs kérdésnek tartotta hogy mindig kicsit előtte legyen a dolgoknak.

– Jöjjön be! Jó napot, üdvözlöm! Üljön le!

– Jó napot, köszönöm, de nem szeretnék.

– Jobban szeret állni?

– Igen, és el is várják tőlem.

– Nyugodtan leülhet, egymás között vagyunk.

– Kedves, de megszoktam.

– Megszokta vagy elvárják?

– Nézze, egy olyan tekintélynek, mint én, nem lehetnek ilyesfajta kérdései önmagához. Ezzel együtt kell élnem.

– Nyomasztja ez önt?

– Néha, de erre a megoldást nekem kell megtalálnom, erre vagyok hivatva.

– Mennyi mindenre hivatott?

– Tulajdonképpen mindenre. Bármilyen kérdés merül fel, tőlem várják a választ, és ez a bizalom egyben teher is számomra, ezt bevallom önnek.

– Mintha kicsit izzadna a homloka.

– Túrós csuszát ebédeltem féláron a Kaporban, zseniálisan főznek, de sajnos enyhén laktózérzékeny vagyok.

Egyre hangosabban morgott a gyomra, mintha valami barlangi tó zajai erősödnének a rendelőben.

– Nézze, az ott a mosdó, nem akarom, hogy kényelmetlenül érezze magát, én is sietek, addig legépelem a diagnózist, és mivel én nem vagyok érzékeny a túróra azután meglátogatnám ezt a vendéglőt.

Dr. Ember Ádám a monitor előtt e sorokkal fejezte be rendelését:

„Megvizsgáltam az esetet és nevezett paciensem: A tudomány jelenlegi állása szerint minden kétséget kizárólag: JELENLEG ÜL.”