Végtelen sodrásokban

Látod, most van orgonavirágzás,
mintha az arcod bomlana ki
illatosan az ágak öleléséből,
télen hópehely képiben néztél rám
élő elevenen,
esteledik már,
zuhanó függönyök idézi hajadat
minden ablaknál,
s az erkélyeken száradó blúzok
mind a te karodra vágynak,
tudom, egyre világosabb,
hogy már csak a képzelet
öltöztet ilyen tüneményesen,
igen szűkre szabott világ jutott
fiatal hajszálaidnak,
amiben naponta matat a képzelet,
mintha kivilágítva látnám
minden emlékhelyünket. . .
s ami naponta történik velem:
minden odaigyekszik,
nehéz az élő sorsa…
sárral keveredik utolsó kincsünk
a szeretet,
s mintha ránk parancsolt volna az idő:
nem mozdulhatunk
az éjszaka szűk fogdájából,
vibráló, mozgó jelek vagyunk
egy kijelölt rövid pályán,
s az olvadt arany nyárban
lényünk mint próba
igazolja halovány létezésünk,
mert akarlak szeretni téged idő,
emlékek selymére hajtani arcom
akarom,
szépséges, gyönyörű anyag a hús,
s ha magadra vettél idő:
hordanod kel arcom
ha végtelen sodrásokban, akkor is,
szerelemtől terhes szívemet
várják a csodák, a csalódások,
annyin legyen fényből,
mint sötétből, ne kerüljek magasra,
de mélyre sem,
hogy az orgonavirágok elérjék arcom,
mert emlék még az emlék,
és hajszálaim elérnek az élők hajához,
es randevúra vár
egy gyönyörű tünemény,
karjából patakzik az ölelés
s a két test gyönyörű találkozását
soha nem felejtheti a harmadik,
kinek újra menni kell
e kijelölt rövid pályán,
s az olvadt arany nyárban lénye,
mint próba igazolja halovány létezését.