Előszó a Cigány irodalom irányaihoz

Az ősök földjének elvesztése hontalanná tette a zsidóságot és hontalanná teszi a cigányságot. A világ zsidósága mindaddig nem találta helyét a világban, amíg meg nem vásárolta ősei földjét – amely ember és Isten által eredendően az övé volt Izraelt. Lehet, hogy ez a zsidó-Izrael, cigány-India hiányzik a cigányságnak is? Ennek hiánya miatt nem leli helyét a világban? Vagy csak azért nem, mert úgysem „fogadja be” senki emberfia Európában, a világon? Lehet, hogy ez a „hontalanság” érzete csak a ráerőltetett kívülállóságból, az idegenként való kezeléséből fakad?

Az elmúlt évszázadok során csak a Habsburg birodalom egy fél emberöltőnyi ideje kedvezett a cigányság nemzeti, nyelvi igényének. József főherceg volt az első és az egyetlen Európában aki nem akarta „megerőszakolni” a cigányt. Ennek ellenére volt egy hibája, amely megakadályozta terve megvalósítását. Nevezetesen az, hogy nem számolt az „irigységgel”, a többi magyarországi kisebbség irigységével. Elsősorban a szomszéd svábok irigységével és féltékenységével. József főherceg nem kisebbségi kérdésként kezelte a cigányok letelepítésére irányuló tevékenységét. Nem érdekelték a vérrokon svábok (elsősorban), de nem érdekelték az egyéb kisebbségek sem a birodalom területén belül. A fejér megyei alcsúti birtokán való cigány letelepítési kísérletének, amely 9 évig tartott, kudarca is ennek a „meggondolatlanságnak” (vagy ennek az irigységnek) köszönhető. Ezért nem hozott, nem hozhatott látványosabb eredményt az alcsúti kísérlet, mert a környező települések más kisebbségei szószerint, nem viselték el a pártfogolt cigány „szomszédságot”. Ez derül ki egy cigány nyelven írott főhercegi levélből, amelyet a Bécsben élő leányának írt. Ebben a levelében arról panaszkodik Máriának a főherceg, hogy a fel- csúti és az acsai svábok hogyan vették rá a zsidó intézőt a birtokon, hogy engedje szélnek a cigányokat, mert „azok lopnak, és megfertőznek minden vizeket a környéken.” S az intéző megtette. (Vajon miért, milyen ellenszolgáltatás fejében?)

A nemzetállam fogalma először a francia forradalom és a napóleoni háborúk hatására indult el hódító útjára. Ezek a történelmi események engedték szabadjára a patriotizmust, majd nyomukban a romantika vezéralakjai hirdették meg, hogy csak a nyelv és a nemzeti hovatartozás szabhatja meg egy állam természetes határit. Ebben a „természetes határok közé szorított Európában”, hol és mi alapján találja, találhatja meg magát a cigányság? Mely nyelvhez, mely államhoz vagy nemzethez ragaszkodjék, ragaszkodhat? Ez a patriotizmus, vagy inkább nyelvhez, néphez való ragaszkodás az, ami a cigányságot hontalanná teszi. Különben mitől érezné magát minden cigány idegennek, vagy minimum sokadrendű embernek európai „hazájában”?

Ha az emberi kultúrát az általánostól tágabban értelmezzük,
és ha beleértjük az embernek az anyagi világról alkotott véleményét:
gondolatait, álmait, szokásait, viselkedését, kapcsolatrendszerét
a makro- és mikrokörnyezetével, a természeti környezetet is, sőt,
a demokráciát is, akkor látnunk kell (kellene), hogy az európai
cigányság esetében az irodalom, a kultúra általában a cigány ember
anyagi, szellemi szükségleteinek kielégítését szolgálja. A cigány ember,
mint minden ember, „saját” hagyományait ápolva, bemutatva,
gazdagítja „saját” kultúráját, fejleszti „saját” művét, anyanyelvét.
Azaz, anyagi és szellemi szükségleteinek kielégítésére törekszik.
A cigány irodalom irányai

A kultúra, az emberiség története folyamán mindig a régi és az új (a hagyományos, vagy a hagyomány és az új, vagy az újítás: a tradíció és az innováció permanens), folytonos kölcsönhatásában fejlődött arra a szintre, amelyet ma akár európai kultúrának nevezhettünk. Ez azt jelenti, hogy az emberi kultúra (mindegy, hogy mely rasszhoz tartozó ember kultúrájáról van szó) örökérvényű és visszavonhatatlan. Abban az értelemben, hogy kultúra nélkül nincs közösség, nincs nép, nincs nemzet. A nyelv és kultúra viszonyában lényeges elem, hogy amely népnek nincs nyelve, annak nincs kultúrája. Amely népnek nincs kultúrája, az menthetetlenül kihal, dicstelenül kipusztul, elfelejtődik.

Példának okáért, és csak ennek okán, feltétlenül meg kell említeni, hogy örök tanulságként éljen cigányok és magyarok előtt egyaránt, a jászok és kunok történelmi tragédiája (!) Ki, mit tud a jászokról vagy a kunokról(?)

A mai magyarországi cigányok kultúráját – ezen belül a cigány irodalmat – csak akkor lehet helyesen értékelni, értelmezni és elhelyezni az európai-, a világirodalom palettáján, ha fejlődését, fejlődésének belső törvényszerűségeit nyomon követve és történelmi kapcsolatait, kapcsolatának, viszonyait is vizsgáljuk. Ha a cigány népvándorlás során más kultúráktól kölcsönvett kultúrelemek hatását is szem előtt tartjuk. Ha tudomásul vesszük, hogy egy-egy kölcsönvett kulturális és/vagy nyelvi elem nem „csak” beépül (beépült) a cigány nyelvbe – kultúrába – ebből adódóan a cigány irodalomba, de módosította is az eredeti, ősi nyelvet, kultúrát.

Az európai cigány kultúra és irodalom sajátos történelmi,
gazdasági és politikai feltételek és körülmények között alakult ki, jött létre.
Ezeknek megfelelően sajátos tudati és lelki karakter jellemzi.

Mint minden kisebbségi kultúra – nyelv-irodalom, a cigány is beletartozik az uralkodó kultúra, a gazdanemzet kultúrájába. Ezen keresztül, és csak ezen keresztül, válik az egyetemes kultúra és irodalom részévé. E rövid bevezető után is sejthetni lehet, hogy a cigány irodalom irányait meghatározni nehéz feladat. Nem tudjuk azt sem, hogy létezik-e cigány irodalom egyáltalán, s ha igen mit nevezünk annak.

Nem tudjuk hogy:

– Cigány irodalom-e a magyar, a német, a román, a szerb, a horvát, az angol, vagy az orosz nyelven írott, nem a cigány etnikumhoz tartozó írók által cigányokról, cigányoknak szóló írásművek összessége?

– Cigány irodalom-e a cigány írók által, a cigányságról, cigányokról, a cigányok világáról cigány nyelven írott írásművek?

– Cigány irodalom-e a cigány írók által magyar, német, román, szerb, horvát, angol, vagy orosz nyelven írott írások?

Mihez kössük, mihez köthetjük az etnikai irodalom fogalmát? Mitől etnikus, mitől nemzetiségi, mitől nemzeti egy-egy irodalom? Nyilvánvaló, hogy ezt a kérdést kellene előbb meghatároznunk, mert enélkül nem felelhetünk a kérdésre.

Ha a cigányokról szóló írásműveket tekintjük annak, akkor bármely nyelven írott cigány témájú alkotást annak kell tekintenünk. De akkor annyi iránya van a cigány irodalomnak, ahány nyelven megjelenik egy-egy mű. Felmerül a kérdés, lehet-e, kell-e cigány etnikumról beszélni. Létezik e európai, világ cigányság? Létezik-e európai vagy világ cigány nyelv, cigány irodalom, vagy csak regionális, nemzeti cigányságról, cigány nyelvről kell és lehet beszélni?

Ha igaz; akkor teljesen felesleges cigány irodalomról és cigány etnikumról beszélni. Akkor ez (ezek) a nemzeti cigányság, ez (ezek) a nemzeti, cigány nyelv(ek) nem más, mint tolvajnyelv. Arra való, hogy az adott nemzet cigánysága tudjon „egymás között” olyan nyelven beszélni, amit az adott nemzeti állam többségi polgára nem ért meg. A cigányoknak nem erre van szüksége, de olyan nyelvre amely segítségével Európa, a világ bármely államában, bármely nemzetéhez tartozó cigányával egyformán képesek kommunikálni.

A cigány írók, minden nemzet kebelén belül élő cigány író, nem csak, és elsősorban nem saját nemzeti cigányságnak ír, a világ teljes cigányságának, hiszen csak ekkor, csak ebben a relációban van értelme az anyanyelvi írásnak. Ugyanis, ha „saját nemzeti cigányságának” kell, kellene írnia, megteheti, megtehetné az adott nemzet nyelvén, mert valamennyi cigány beszéli (úgy, ahogy) a nemzeti nyelvet is. Másként fogalmazva; a nemzeti nyelven írott cigány írásművek csak az adott nemzet cigányságának szólnak, míg a cigány nyelven, minden nemzet cigányságának. Ide vonatkozó példa a jiddis nyelv (!)

Sok író, irodalomtörténész, egyes kultúrpolitikus Magyarországon (köztük sok cigány származású magyar nyelvű cigány művész is) hajlik arra, hogy elsősorban a magyar nyelvű cigány írásműveket tekintse a cigány irodalomnak. Valószínű, hogy ezek a cigányok maguk sem tudják: ők maguk az asszimiláció következetes és legfőbb képviselői.

Teljesen más típusú problémát jelent a nem cigány kutatók: ciganisták, romológusok; nyelvészek, pedagógusok, néprajzkutatók stb. ilyetén való megítélése. Ők tudatosan az asszimiláció hívei és támogatói. Elsősorban nagyfokú nacionalizmus jellemzi őket, még akkor is ha nacionalizmusuk patrióta nemzeti érzésekből táplálkozik. Azokkal a ciganológusokkal van a legtöbb gond, akik valamilyen szinten megtanulták a cigány nyelvet. Ezekről a „kutatókról” automatikusan a múlt század osztrák publicistái, nyelvészei, kutatói jutnak az eszembe, akik a magyar nyelv alkalmasságát vonták kétségbe, annak figyelmen kívül hagyósával, hogy ennek a kérdésnek eldöntését a magyarokra bízták volna. Hál’ Istennek a kérdést mégis csak a magyar írók döntötték el. Abban reménykedhetünk, hogy a magyarországi cigány nyelv esetében ugyanez fog történni. Ha a fenti okfejtések szem előtt tartása után újra feltesszük a kérdést, „melyek a cigány irodalom irányai”, akkor beszélnünk kell:

 I. Nem cigány nyelvű cigány irodalomról,

II. Cigány nyelvű cigány irodalomról

Fontos kérdésnek tartom azt, hogy az irodalomnak akár az egyik, akár a másik változatáról beszélünk, akkor csak a cigány írók által létrehozott írásműveket tekintsük cigány irodalomnak. Ugyanis, a művészetek általában is, de ezen belül az irodalom, nem egyszerű alkotási folyamat eredménye, hanem érzelmi viszony is.

Azok az írásművek, amelyek a nem cigány írók tollából kerülnek
ki, lehet, hogy jó korképet adnak a cigányságról; a cigányság
szociális, kulturális, néprajzi kultúrantropológiai, történelmi,
és a többi helyzetéről, de semmi esetre sem a cigányság ilyen
vagy olyan érzelmi viszonyát, sajátos világszemléletét fejezik ki.

A cigány nyelvű cigány irodalom sokkal inkább az európai és a világ cigány irodalom vonulatához kapcsolódik, mint a nemzetihez. A cigány nyelvű írók Európában kölcsönösen ismerik egymást, egymás munkásságát, és nagy hatással vannak egymásra. Ezek a hatások elsősorban nyelvi, hatások. Ugyanakkor a nemzeti nyelveken író cigány származású írók nem ismerik egymást, nem olvassák egymás műveit, semmilyen hatással nincsenek egymásra: nincs tudomásuk egymás munkásságáról. Ennek a nem ismerésnek kimondottan a „másnyelvűség” az oka. A nem magyarországi cigány írók döntő többsége Bari Károly cigány származású költő írói munkásságát, képi és formanyelvi szempontból inkább Nagy László és Juhász Ferenc egyenes vonalú folytatójának tekintik, mint cigánynak.

Az irodalomnak (mint minden nép, minden nemzet esetében) nélkülözhetetlen szerepe a nyelvművelés, és ezáltal a nemzeti-etnikai tudat erősítése, megerősítése, ébrentartása; életben tartása. Azaz a nép, a nemzet, az etnikum életben tartása. A nem cigány nyelvű irodalom óhatatlanul elvész, feloldódik a nemzeti irodalmakba, mert előbb-utóbb átveszi, át kell vennie a nemzeti irodalom nyelvi, formai-szerkezeti és szemléleti eszközeit. Ehhez a tragédiához nem kell más, csak hogy a magyar nyelven író cigány művész térben elszakadjon közösségétől. A mai magyarországi magyar nyelvű cigány irodalom képviselői a lehető legjobb úton vannak e tragédia elérésében. Közösségüktől elszakadtak, már csak az első generáció emlékezetében él eredeti cigány közössége. A diaszpórában élő magyar nyelvű cigány írók második generációja sem élményeiben, sem érzelmeiben nem emlékszik cigányságára. (Gondoljunk csak a határon túli – akár a diaszpóra – magyarság nyelvi, kulturális, oktatási problémáira és harcaira. Vajon csak nacionalizmusból harcolnak a magyar nyelv és kultúra fenntartásáért, fenntarthatóságáért, vagy sokkal inkább létkérdése a magyarságnak?) A valódi irodalom néphez és nyelvhez kötött, azaz nemzeti, és mint ilyen, elképzelhetetlen a nyelvművelés nélkül, a nyelv művelése nélkül, a nyelv állandó fejlesztése és ápolása nélkül. Ebből következik, hogy a népi-nemzeti irodalom egyszersmind nyelvművelés is. A nyelv, az irodalom, anyanyelvű irodalom azért népi és azért nemzeti (még akkor is ha, mint a cigányság esetében, a nemzet formailag és jelenleg szünetelteti magát), mert az anyához kapcsolódó fogalom.

A cigány nyelvű írók (Magyarországon és Európában) éppen olyan fontosnak tartják és tekintik a nyelvi sajátosságok irodalmi megjelenítését, mint magát az irodalmat. Nem akarják, nem tudják elválasztani a kettőt egymástól, mert nem elválaszthatók. Nem tudják és nem akarják a nyelvet elválasztani az irodalomtól, és viszont. Minden irodalom annyira nyelvi kérdés is, mint amennyire nemzeti-etnikai. A cigány nyelvű írók szerte a világon vallják, hogy nincs nemzet nemzeti-etnikai közös nyelv nélkül. Azt vallják, hogy minden nemzet-etnikum a maga nyelvén „lesz, lehet” (csak) tudós, azaz, nyelvében él a nemzet; az etnikum.

Magyarországon és szerte Európában, a cigány nyelvű írók az egységes nyelv kialakításán, egy közös dialektus megteremtésén munkálkodnak. Feladatként áll előttük annak az egységes cigány kultúrának megteremtése, alapjainak lerakása, amelyet a cigányság különböző nyelvi csoportjai elfogadnak és magukra nézve kötelezőnek tekintenek. (Kivételt képeznek az asszimilánsok, akikről jelen dolgozatban nem áll módunkban beszélni.)

A cigány nemzeti-etnikumi kultúra szempontjából fontos szerepe van és súlyos felelőssége a cigány értelmiségnek és az értelmiségi funkciót betöltő cigány vezetőknek. A mai Magyarországon a cigány nemzeti-etnikumi kultúra megteremtésének folyamata több síkon folyik: politikai-emberjogi, művészeti; irodalmi, képzőművészeti, zenei szinten. Ezeket a művészi és tudományterületeket a filozófia, közös erkölcsi-etikai szemlélet köti össze, amely a cigányság másságát akarja meghatározni. Nyugat-Európában a cigányság sokkal nagyobb hangsúlyt fektet az egységes cigány nyelv és irodalom létrehozására. Ennek megteremtését tekinti egyik legfontosabb feladatának. Ehhez az áramlathoz kapcsolódik a magyarországi cigány nyelvű írók csoportja is.

Ha ezek után újra felmerül a kérdés a cigány irodalom irányait illetően, azt mondom, két irány figyelhető meg: az egyik az asszimiláció zsákutcájába torkolló irány, amelyet a magyarországi magyar anyanyelvű írók képviselnek, a másik a nemzeti-etnikumi és önálló európai cigány irodalom iránya.

Ezt az előbbi utat járja a magyarországi magyar nyelvű cigány irodalom is. A nemzeti irodalom kereteit csak rétegspecifikus sajátosságai révén lépi át. Ezek a specifikumok elsősorban szociális jellegűek. Ez a szociális jelleg sajátos érzelmi viszonyt és állapotot eredményez, amelynek természetszerűen pszichikai, érzelmi aspektusai vannak. A cigány nyelvű kultúra és irodalom ezzel szemben, közvetlenül az egyetemes európai kultúrkörhöz kapcsolódik és csak másodlagosan tartozik a magyar nemzeti irodalomhoz, általában nemzeti kultúrákhoz. Ez a kapcsolódása az egységes európai cigány nyelv, a nemzetközi sorsközösség, a közös történelmi múlt okán természetszerű és indokolt.

Magyarországon általában és sokkal inkább a magyar nyelvű cigány irodalmat fogadja el a közvélemény, a magyar nyelvű cigány irodalmat támogatják, értékelik, minősítik. Európában sokkal inkább az anyanyelvű cigány irodalmat ismerik és fogadják el. Ez a megkülönböztetés valószínűleg abból fakad, hogy Magyarországon csak a cigány nyelv ismeretlen idegen nyelv. Európában mindkettő az.

A kétnyelvű cigány irodalom fejlődési irányára kiváló megfigyelési lehetőséget kínál a magyar és cigány anyanyelvű népdalok születése, alakulása, fejlődése és terjedése. A cigány nyelvű népdalok az európai cigányság körében jönnek létre, alakulnak és terjednek, függetlenül az államhatároktól és attól is, hogy melyik európai ország cigánysága körében születtek meg. Tipikus példája az 1990-es évek elején romániai cigányok által életre keltett népdal élete és alakulása. Ma már európai cigány népdalnak tekinthető. Minden országban ismerik és éneklik az anyanyelvű cigányok. (Magyarországon a nem anyanyelvűek egy része is) Íme:

„Na dikh man ke som kalji,
somas tuke piramnji.
Na dikh man ke som kalo,
somas tuke piramno.
Haj romale,
haj shavale.”

Ezzel szemben a magyar nyelvű cigányok körében született és születő dalok, népdalok csak Magyarországon, illetve magyar nyelvterületen élő cigányok körében ismeretesek. Ezeknek a daloknak, népdaloknak a szerkezete (szöveg és zene) és tartalma a nemzeti dallam és szövegszerkezet karakteréhez igazodik, hozzá idomul abból építkezik, azaz: nemzeti marad.

Ez a tendencia figyelhető meg a magyarországi magyar nyelvű cigány műirodalom esetében is. Egyre inkább idomul a magyar irodalomhoz, hozzásimul szerkezeti-formai és tartalmi szempontból egyaránt. De mi sem természetesebb, hiszen a magyar irodalom, a magyar kultúra minden formájában folytonosan hat a magyar nyelvű cigány írókra, költőkre. Ez a cigány irodalom tendenciáját tekintve minthogy már elveszzi cigány karakterét (ha létezik ilyen), előbb-utóbb feloldódik a magyar irodalomban.

Amikor egy nép, egy kultúra elveszti nyelvét, közel van az idő,
hogy elfelejtse múltját is. Aki nem emlékszik a múltjára, annak kétes
a jövője. Éppen ennek okán a cigány nyelv, a cigány nyelvű irodalom
nem csak – és elsősorban nem – kultúrpolitikai, gazdasági, anyagi

tényező, lét vagy nem lét kérdése. Egy népcsoport, egy etnikum, egy nép megmaradásának nélkülözhetetlen feltétele.

A cigány irodalom ábrázolásmódja; a cigányokról, a cigányok által készült és készített alkotások mennyisége több tíz kötetre tehető. Ám beszélhetünk-e cigány irodalomtörténetről? Márpedig, ha az irodalom irányáról, az irodalom irányairól akarunk beszélni, óhatatlanul és kikerülhetetlenül kell vagy kellene az irodalom (és természetesen nem csak az irodalom) történetéről is beszélni. A cigány irodalom esetében a történetiséget sajátos módon kell értelmeznünk, hiszen az egyes országok cigány írói jobbára egymástól elszigetelten tevékenykedtek. Ily módon a cigány irodalom története valójában az egyes cigány alkotók munkásságának áttekintése.

A cigány írók csoportos jelentkezése, egymáshoz való kapcsolódása, a közös programok formálódása, az egyes vonulatok, irányzatok kibontakozása, a hagyományteremtő folytonosság új, csupán egy-két éves jelenség. így például a nemzetközi „hivatásos” cigány irodalom elindítója, az 1995. szeptemberében Magyarországon megjelentetett „Rom Som” Cigány Költők Antológiája, a cigány és nem cigány nyelven író jelentősebb cigány költők az európai kultúrkörhöz tartozó, az urbánustól a szürrealista irányzatig besorolható művészek „egymásra találása”. Ezen a széles skálán belül, és ehhez az irányzatoktól független cigány alkotóközösséghez viszonyulva megteremtette (megteremtheti) az akár mitikus-szimbolikusnak is nevezhető európai cigány irodalmat. Ezt a cigány tradicionális népköltészeti hagyományt megújítva jelentkezik immár együtt Oroszországból Petrovics (István) Demeter, Magyarországról Balogh Attila, Kovács József Hontalan, Stefanovich Dragana Szerbiából, Shtefan Rom Gurbat Horvátországból, Sandra Jayat Franciaországból, Emilie Machálková-Holomková Csehországból, Raffy Lajos Romániából, Lekhsha Manush Lettországból, Santino Spinelli Olaszországból, stb.

Tulajdonképpen ezzel a kötettel vált időszerűvé a cigány irodalom nemzetközi áttekintése, történelmi útjának megrajzolása, felvázolása. Hiszen a feltáratlanság, az információhiány miatt irodalmunk eddig csak egy rejtekező történet volt, ami miatt többnyire még az alkotók tudatában sem jelentkezik hagyományként.

(Eredeti megjelenés: ROM SOM, 1996)