Az utóbbi években általában a tudományra és az oktatásra fordított eszközök ugyan drámaian csökkentek, de a jelenséget mégsem merném tudománymonopólium-védelmi akcióként fölfogni, vagy kezelni. Ez inkább része az általános restrikciós pénzügypolitikának, amely ezeket a kisebbségpolitikai szent teheneket sem kíméli. Ebből a szempontból egyébként a kulturális tőke monopolistái sajátos monopolisták. Tudniillik érdekeltek azoknak az intézményeknek erősítésében, amelyek a saját „monopóliumukat gyengítik”. Sajátos paradoxon: a kisebbségi oktatási rendszer növelésével növeljük a kínálatát annak a típusú munkaerőnek, amivel magunk is rendelkezünk, és amelyre szükségünk van, hogy a saját hatalmunkat növeljük. Úgy teremtünk állást magunknak, hogy a saját konkurenciánkat termeljük.
Ha az oktatási és kutatási intézményeknek sikertelenek a termékei, akkor magunknak az intézményeknek a presztízsét ássuk alá. Ez a probléma a rangos diploma fokozatok fölött gyakorolt szigorú mennyiségi kontrollal oldható meg. Nem mindegy, hogy melyik diploma hol helyezkedik el a fölfelé vezető skálán. Amíg csak kevesen szereznek érettségit, addig már érettségivel is viszonylag messze lehet jutni, amíg kevesen végeznek egyetemet, addig az egyetemi diploma elég ahhoz, hogy valaki a kisebbség közül bármeddig eljusson. De amikor már legalább kisdoktorit kell szerezni az előrejutáshoz, az egyetemi diploma önmagában csak arra elég, hogy valakiből taxisofőr legyen, az érettségi pedig már mindenhez kevés, addig a cigányság társadalmi beilleszkedése üres frázis.
Ez a legfontosabb önvédelmi mechanizmusa a kulturális tőke birtokosainak, többek között a romológusoknak, a roma „pályákon” tevékenykedőknek, a roma iskolákban, a roma osztályokban, a roma tanszékeken tanító oktatóknak, és jelesül a roma szervezetekben tevékenykedő, vezető beosztású nem roma alkalmazottaknak.
Azt hiszem, ebből a szempontból rettenetesen fontos a családi szocializáció, illetve a megfelelő, a cigány fiataloknak is megfelelő iskolarendszer működése és működtetése. A legfontosabb tudás az igazi kultúrtőke, az a magas kultúra, ami aztán a szimbolikus hatalom forrása, már korán a családi szocializációkban alakul ki. Ráadásul az iskolarendszer korai szakaszai erre nem fordítanak különösebb figyelmet. Az iskolában technikai, nem pedig teoretikus, kritikai, magas kulturális ismereteket adnak, mégpedig nagyon hosszú időn keresztül. És aztán van egy cezúra az iskolarendszerben, amit ugyan át lehet lépni, de nem mindenkinek. Magyarországon a gimnázium ez a cezúra. Ezen a szinten már nem technika ismereteket kell elsajátítani, hanem kritikait, ahol alkotó módon lehet és kell gondolkodni. Ilyenkor lép be a társadalmi származás hatása, ekkor derül ki, hogy akár az értelmiségi, akár a polgári, sőt akár a parasztgyerekek ezeket a feladatokat könnyen oldják meg, míg a cigány családok köréből származó gyerekek nem tudnak megfelelni, mert sehol nem sajátították el ezeket a készségeket.
Ennek kiküszöbölése céljából van, lenne szükség olyan etnikai iskolákra, ahol a családi környezetben hiányzó gondolkodási mechanizmusokat is pótolni lehetne, kellene, olyan pedagógusokra, akik ezekre a feladatokra nem csak felkészültek, át- és meg is élték azokat, tehát érzelmileg is kötődnek a témához, élményekkel rendelkeznek. A nemcigány cigány vezetőknek – elsősorban pedagógusok körében – érdekük ellen való a cigány fiatalok ilyetén való oktatása, nevelése.
A kulturális tőke birtokosai saját pozíciójukat, illetve annak átörökítését több fronton és különféle mechanizmusokkal védelmezik. Ezzel összefüggésben nagyon fontos megállapítanunk, hogy mit tekintünk érvényes tudásnak. Úgy tűnik, Magyarországon a cigányokkal szembeni megítélésben ez a kérdés nagyon az elvont kérdések közé tartozik, holott nem az. Hiszen nyilvánvaló társadalmi alkuk során állapodunk meg arról, hogy mi az a tudás, amit elfogadunk érvényesnek. Azok, akik éppen a társadalmi, hatalmi elitbe tartoznak, nyilván az övéktől különböző tudásokat igyekeznek leértékelni, a sajátjukat pedig felértékelni, vagyis úgy tüntetni föl, mintha a saját tudásuk lenne az egyetlen lehetséges tudás. A küzdelem egy sajátos közgazdasági ismeretrendszer felhasználásával folyik: ez az eszközrendszer igen fontos a hatalom gyakorlása szempontjából.
Ennek a technokratikus elitnek meghatározó elmélete a monetarizmus. Kialakult egy sajátos közigazgatási ismeretrendszer, amely magát úgy tünteti föl mint abszolút tudást, ami ráadásul nehezen elsajátítható, s az átlag magyar fiatal sem igen férhet hozzá, nemhogy a cigány. Ezért nincs igazi cigány értelmiség. De minthogy nincs igazi cigány értelmiség, ezért nem csak az értelmiség nem, a teljes cigány populáció nem kerülhet a hatalomnak még a közelébe sem. A társadalmi javakból való részesedésnek pedig feltétele a hatalomból való részesedés is. Ebből következik, hogy ha részesedni szeretnénk a társadalmi javakból, el kell, el kellene érnünk, hogy a hatalomból részesedjünk előbb. Ezért van, ezért lenne szükség az egységes, a valódi cigány értelmiségre, amely mindezeket a feltételeket képes és alkalmas lenne megteremteni.
Hogy hogyan? Üljünk le és beszéljük meg. Ne kategorizáljunk, hogy rúdugró, olaj meg szinto, illetve bejás, azt nézzük, ahogy bennünket lát Európa, Magyarország: cigány! Merthogy ez bennünk a közös. Minden egyéb mellébeszélés. Ezt a mindenkori kormányok is így látják. Lásd NFT I., NFT II. stb.
(Eredeti megjelenés: ROM SOM, 2006)
Az online ima a romani használati lehetőségeinek kiterjesztéséhez is hozzájárulhat. A romani számára egy új, formális nyelvhasználati színtér jött létre, ahol a nyelv a roma és az interetnikus nyilvánosságban, és írott formában is megjelenhet
A történeti nyelvészet két csoportra, konzervatív és pararomani változatra osztja az eurázsiai romani nyelvet, melyek közül Magyarország területén az előbbi van használatban
A 17–18. századi közköltészetben előszeretettel szerepeltették a cigány figurákat, ugyanis a mindenki számára ismeretlen cigányokról némi információt kaphatott a közönség, amikor egy-egy színpadi játékban a cigányok etnikai jellemvonásainak magyarázata került színre.
