Váradi Gábor fiatalon, 7. osztályos korában lépett a művészet útjára. Miskolcon egy kiállítás látogatása során érte a meghatározó élmény, amely örökre megváltoztatta az életét. Az ott látott festmények mély benyomást tettek rá, mintegy kaput nyitva számára a művészet világába. Annak ellenére, hogy nem vették fel művészeti szakkörökre, a kudarc nem törte meg. Késztetést érzett arra, hogy alkosson, valahányszor lehetősége adódott rá. Kitartása és szenvedélye végül a katonaság idején hozta meg gyümölcsét, amikor művészek társaságába került. Itt újra előtérbe került a rajzolás és festészet iránti szenvedélye, és felfigyeltek tehetségére. Ezek az élmények és az alkotás iránti rendíthetetlen vágy formálták Váradi Gábor kezdeti művészeti útját, és a mai napig meghatározó elemei munkásságának. Fiatal éveinek ezen szakasza nemcsak a művészeti kifejezésmódját, hanem egész életútját is megalapozta.
1958. február 14-én született, Ózdon. Autodidakta módon sajátította el a festészet fortélyait. Élete és munkássága példaként szolgálhat mindazok számára, akik kitartással és szenvedéllyel követik álmaikat.
Pályafutásában meghatározó az első komoly rajztanárával, Rákosi Zoltánnal való találkozás, aki az alapokat fektette le tehetségének kibontakozásában. Mestere, Péli Tamás hatása mély nyomot hagyott Gábor művészetében és személyiségében. Ő nem csupán tanította, hanem számtalan dicsérettel és megerősítéssel is ellátta, amelyekből erőt tudott meríteni. Péli társaságában érezte az emberséget, az elfogadást és a valahova tartozást. Ezek az érzések adtak neki bátorságot és inspirációt az előrehaladáshoz. Egy nap, amikor az elkészült Szentlélek című képe előtt ült, Péli Tamás leült mellé, és elkezdtek beszélgetni a műről, a benyomásokról és a festészet mélyebb értelméről. A társalgás nem egy művészi elemzés volt, hanem egy lélekemelő élmény, amelyet átjárt a mestere iránti mély tisztelet és hála. A beszélgetés végén Péli felállt, és meghatározó szavakat mondott: „Most már elengedem a kezed, indulj el a saját művészeti utadon.” Meghatározó pillanat volt, az elengedésé, amely nem a magára hagyást jelentette, hanem a bizalom és a hit kifejezését egy fiatal művész iránt.
1994-ben Váradi Gábor féléves ösztöndíjjal utazott Izlandra, ahol alkotásait szélesebb körben is megismerték és elismerték. A művészet mellett dolgozott is, élvezte az új környezetet, és különleges kapcsolatot alakított ki a helyiekkel, akik tisztelték és szerették a munkásságát. Az ott készült alkotásainak szinte mindegyikét el tudta adni, csak egyetlen festményt hozott haza, emlékeztetőül Izlandra. Az ösztöndíj lejártával egy nehéz döntéssel szembesült: ajánlatot kapott, hogy maradjon. Azonban a családja nem tudta elképzelni az életet külföldön, hazahívta. A család iránti szeretetből és kötelességtudatból úgy döntött, hogy visszatér Magyarországra.
Váradi Gábor művészete mélyen gyökerezik a reneszánsz figurális festészetben, miközben saját stílusát szimbolikus elemekkel gazdagítja. Alkotásai az esztétikai élményen túl mély érzelmeket és társadalmi üzeneteket hordoznak, amelyek arra ösztönzik a szemlélőt, hogy elgondolkodjon az emberi lét alapvető kérdésein. Tájképei mellett leginkább szimbolikus figurális képei révén vált ismertté, amelyekben a hit és az emlékezés fontos szerepet kap.
Számos egyéni és csoportos kiállításon vett részt, többek között a Roma Parlament állandó kiállításán, a Magyar Művelődési Intézetben és a Néprajzi Múzeumban is megtalálhatók alkotásai. 1998-ban megalapította saját művésztanodáját Ózdon, amely tíz évig működött. Munkásságát és életművét több kiállításon is bemutatták, legutóbb 2021-ben egy életmű-kiállításon a Digitális Erőmű nagycsarnokában, ahol négy évtizedes munkásságának válogatott darabjait láthatták az érdeklődők.
Váradi Gábor művészete a bölcs gondolkodás és az egyszerű kifejezésmód jegyében születik. Műveiben a hit és az emlékezés erejét kívánja megörökíteni, a társadalmi üzeneteket és a mély érzelmeket vászonra vinni. Ahogy a jövőbe tekint, nagy méretű képeket szeretne alkotni, mert hisz azok hatásában. Minden ecsetvonásával arra törekszik, hogy elgondolkodtassa és megérintse az embereket, örökséget hagyva maga után, amely nem csupán a szemnek, hanem a léleknek is szól.
Vári-Hegedűs Olga
R. Lakatos Klára festményei olyan kaput nyitnak meg előttünk, amely mögött a valóság és a mese határai elmosódnak. Mágikus elemekkel teli alkotásai elvarázsolják az embert, a színes és részletgazdag ábrázolás lehetőséget ad a nézőnek a visszatérésre a gyermekkori álmok és mesék birodalmába
Alkotásai sokkal inkább nevezhetők a lélek művészetének, mint az általában klasszikus értelemben vett látás utáni művészetnek. Képei belső, lelki kivetülések. A színeket, népi motívumokra jellemző formákat hívják segítségül a művész saját, valamint az őt körülvevő világ viszonyának képi megfogalmazásához. Képei egyik stílushoz sem sorolhatók.
Horváth M. Judit egy nyugat-dunántúli kisvárosban, Sárváron, egy asszimilálódott cigány családba született 1952-ben, majd férje után annak munkájába is beleszeretett. Sokáig nem vállalta származását, hogy aztán mégis egy roma lap, az Amaro Drom főszerkesztője legyen évekig. Ketten gyakorlatilag végigfotózták Magyarország cigánytelepeit és a pesti gettósodó kerületeket. Közös fotóalbumuk, a Más Világ 1998-ban jelent meg.
