Nagyon jó helyen van a galéria, mi romák még nem nőttünk fel ehhez a szituációhoz. Mindannyiunknak bele kell tanulnunk ebbe a történetbe. A roma képzőművészet pár évtizedes, komoly mesterek állnak a képzőművészetünk mögött, viszont az a rendszer még nem alakult ki, hogyan képezhetjük az utánpótlást, mind az alkotókat, mind a befogadókat
Sokszor elengedtem már a gyeplőt. Mindig akkor történt velem valami jó dolog, valami feloldozás vagy előrelépés, amikor azt mondtam, hagyom az egészet, elég volt. Nagyon sokszor fel akartam adni a zenélést is. Tinédzserként azt éltem meg, hogy hiába tudom, hogy jó, amit csinálok, nincs eredmény, nincs siker.
Vannak emberek, akiknek a puszta jelenléte, a kisugárzása elég ahhoz, hogy feltöltődj, hogy boldogabbnak, erősebbnek érezd magad, jobbnak, reményszerűbbnek lásd magad körül a világot. A tábor tele volt ilyen emberekkel. Péli Tamás, Choli Daróczi József, Szentandrássy István, Nagy Guszti – én ott olyan sok jó dolgot kaptam, hogy az az egy hét egész évre feltöltött energiával.
Otthonról egyfajta büszkeséget hozok. Édesapám zenész volt, minek köszönhetően erős tartást kaptam. A zenészek a rendszerváltoztatás idején kiemelt státuszú csoport voltak. Utazhattak, jó pénzt kereshettek, ami büszkévé tette őket és a családjukat is. A főiskolán, illetve Pesten szembesültem először azzal, hogy romának lenni nehezebb sors. A férjemmel albérletet kerestünk, de hiába vittünk magunkkal két havi kauciót, munkahelyi névjegykártyát, nem akarták nekünk kiadni a lakást.
„Önreprezentációt akartam. Azt már láttuk, hogy egy nem cigány miként mutatja be a cigányokat – sokszor bár ne tenné –, nézzük meg mit mondanak magukról a romák.” Húsz évvel ezelőtt ezzel a gondolattal, és jó adag elszánással indult el a Független Színház Magyarország.
A Rácz Gyöngyi Közösségi Ház Újpesten, a Tél utcai lakótelepen áll. A házba lépve egy száz négyzetméteres kiállító térbe érkezünk, ahol százötven év elevenedik meg a szemünk előtt. A kiállítás 2014-ben jött létre, és az 1840-es évektől egészen 1990-es évekig dokumentálja az újpesti romák életét.
„Olyan voltam, mint Maugli, csak a természet létezett számomra. A fák, a formák, a fények. Azzal töltöttem a napjaim nagy részét, hogyan lehet megrajzolni egy levelet.” Balogh Tibor ezzel a hasonlattal érzékelteti mennyire elveszett az ember, ha nincsenek gyökerei, ha kötelékek, történetek nélkül érkezik bele a világba.