ROMA ATLANTISZ – GALÉRIA
A becenevén Bizsuként ismert Dilinkó Gábor Újpesten született 1929. február 8-án, egy kilencgyermekes roma családban. Anyja betegsége és szülei válása miatt nyolcéves korában állami gondozásba került. Négy elemit végzett, s mint lelenc gyerek paraszti családok nevelkedett. A második világháború után anyja magához vette, s a nagybátyjánál a szegkovács mesterséget kezdte tanulni. 1947-ben meghalt anyja. 1948-ban Dilinkó leszerelt a sorkatonaságból, s bőrgyári munkás lett. Az 1956-os forradalom idején a Corvin közben harcolt, súlyos sebesülésekkel esett fogságba. A forradalom leverése után tizenkét évi börtönbüntetésre ítélték, majd a Legfelsőbb Bíróság az ítéletet hét évre változtatta. 1963-ban szabadult, évekig nem tudott elhelyezkedni, s ha álláshoz jutott is, amikor ötvenhatos múltjáról értesültek, azonnal elbocsájtották. 1975-ben háztakarítóként és fűtőként sikerült elhelyezkednie az IKV-nál, innen ment nyugdíjba. Ötvenhatos múltjának elismeréseképpen 1991-ben megkapta a „Hűséges helytállásért” kitüntetést, majd a dandártábornoki rendfokozatot. A Corvin Közi Bajtársi Közösség tagja volt.
1975-től foglalkozott komolyabban a festészettel. A Cigány-kép – Roma-kép című filmben így mesélte el, hogyan is lett festő:
„Az IKV-nál dolgoztam, mint fűtő, és képzeld hazafele jöttem, s a Váci út és a Katona József utca sarkán, kérlek, fölszaladt a busz, tízünket elütött. A lábam meg a kezem tört el. Hát bejöttek a kórházba, jaj Istenem, jön az asszony, mondom, ha engem nem viszöl innen ki, én leugrok az emeletről. Azt mondja, nem tudsz, mert rács van. Jön be az orvos, mondom, idefigyeljél Nádaskám, ha nem küldsz haza, mondom, én hazaszökök. Hazamehetsz holnap, azt mondja, na így hazajöttem. Hát a nagy unalomban, kérlek szépen, mondom az asszonynak, elmész nekem veszöl piros festéket, sárgát, lilát, mindenféle festéket. Na elment szegénykém. A konyhába éjjel ott ültem, mázoltam össze-vissza, lecsúszott, visszaraktam, akkor képzeld ledobtam a földre, össze-vissza tapostam, hát én azt hittem, tudod, hogy az úgy van, hogy amit én elgondolok, nahát, mondom, ez nem megy. Szerettem horgászni és egy romát ott láttam, kérlek, egy tábla volt a kezibe, Szűz Máriát festett. Újpesti volt, egy nagyon híres magyar festőművész, Szűz Máriákat festett meg galambokat. Hát én ott ültem, néztem, mondom… na jól van, mondom… megtanultam. Közben nekem, ugye, ez a kezem, műér van itt benn nekem, mindig kiesett az ecset a kezemből. És akkor így kézzel kezdtem, érted, a festéket így huzigálni az ujjammal. Meg dörzsölni. Nézem, mondom, már az ég megvan. De kérlek, a figurákat nem tudtam eltenni, mindig ekkora figurák. Amikor kérdezték, mi van ott, törpék. Hát nem tudtam elhelyezni. És egyszer, a házban volt egy bácsi, nagyon szépen rajzolt, de festeni nem tudott. És akkor az magyarázta nekem, hogy odatette a ceruzát, hát mondom, mit lát ez, hunyorított, hát, mondom, mit lát ez, Istenem, hogy ott méricskélt. Akkor jöttem rá, hogy kell festeni.”
Dilinkó Gábor rendkívül termékeny festő volt. Ha most műveiről egy teljesnek mondható katalógust szeretnénk összeállítani, az szinte lehetetlen volna. Jóllehet az egykori FROKK gyűjteményében 558 festményéről ismerünk fényképfelvételt, és tudjuk, hogy 1987-ben Diósgyőrön, 1989-ben pedig a Cigány Napok keretében Budapesten ajánlotta fel 73, illetve 30 festményét a hátrányos helyzetű gyermekek megsegítésére. Ehhez képest más közgyűjteményekben őrzött képeinek száma elenyésző.
De hogy is került ennyi kép még a Romano Kherhez? „Amikor a művész felesége meghalt, s nem volt tehetsége őt méltóképpen eltemetni, akkor Zsigó Jenőnek felajánlotta képeit az intézmény részére, annak fejében, hogy szépen búcsúzhasson társától” – meséli Molnár István Gábor, aki gyermekkorától szoros kapcsolatban állt „Gábor bácsival”.
Azt mindenesetre elmondható, hogy a művésznek vissza-visszatérő témái voltak. Ilyen például az alapvetően fekete tónusú Don Quijote-ábrázolás, melyből akár egy személyes énképet is kiolvashatunk. Nagyon gyakori a Jézus ábrázolás is, hol megfeszítve a kereszten látjuk, előtte imádkozó nő térdel, hol még életében az emberek gyűrűjében ismerjük fel.
Átéljük a viharba keveredett emberek helyzetét, legyenek télen hóviharban, vagy nyáron esővertek. „A Hóviharban című képén egymás nyomába lépve, a viharnak nekifeszülve halad a hideg, havas télben egy kis csapat. A kép nem csak a természettel való küzdelmet idézi, hanem tragikus sorsszerűséget is sugall, a cigányságnak a léttel való szakadatlan küzdelmét, kiszolgáltatottságát” – idézi Kerékgyártó István művészettörténészt Molnár István Gábor.
Képein a férfiak és nők vagy közelben láthatók, jobbára egyedül egy-egy ember portréja tekint ránk, vagy sokan vannak, arctalanul, hátukat mutatva felénk igyekeznek valahová. Ritkák ebben a többszázas festmény-sokadalomban az epikus elbeszélések, mint a Tor vagy az Esküvő. Ezzel szemben nagy az arányuk a tájképeknek, emberekkel, vagy azok nélkül. Ezeken egyaránt megjelenik a tavasz, a nyár, az ősz, vagy hangsúlyosan a tél. A képek színvilága szinte egységesen visszafogott, gyakorta már-már „tompa”.
Szemhatára túlnyúlt azon, amit általában „roma képzőművészetnek” szokás nevezni. A már említett filmben így vallott festői attitűdjéről, ami akár testamentumként is szólhat az utána következő generációknak:
„Na most… van egy borzalmas hiba, kérlek szépen, (attól) ha én cigánynak születtem, nem kell nekem mindig cigány képet festeni… Szóval, ki kell lépni egy kicsit a másik világba, mert oda is bele kell nézni… Én mondok neked valamit: akármilyen tájképet festek, akármit, ránéznek, azt mondják: Dilinkó Gábor. Mert van egy jellegzetességem, nem ecsettel festek, hanem az ujjammal rakom föl (a festéket), ránéznek, mondják, ez a Dilinkó Gabi… és ha cigány képet festek, azt mondják, ez nem igaz, hogy ő festette… szóval ekkora különbség van köztük… Szép, amikor az ember a saját nemzetségét festegeti, de ha nem lép ki belőle, vagy nem tud egy újat hozni… mert, ugye, mi van? Régen a nagy művészek annyi cigány képet festettek, kérlek szépen, koldulós cigány, sátoros cigány, akkor kérlek szépen, csilingelős cigányokat, köszörűs cigányokat… Ez máma már nem megy.”
Az 1956-os forradalom és szabadságharc
Dilinkó Gábor négyhónapos terhes barátnőjét keresve keveredett a Corvin közbe. „Valahol bent Pesten csavarogtak, jött a tömeg, harsogták: Aki magyar, velünk tart! Ő velük ment” – emlékezett vissza Bizsu. A saját indíttatásáról ezt mondja: „Annyit tudtam, hogy ruszkik haza! Menjenek haza az idegen katonák, mi ezek ellen harcoltunk. Engem az ideológia abszolút nem érdekelt.”
Az élettárs, a tizenhét éves cigánylány, akit Kócos vagy Kócoska néven ismertek a szabadságharcosok, polgári nevén Szabó Ilona, a Corvin közi felkelők között sajátította el a fegyverhasználatot és mindössze néhány nap alatt hat főt irányító parancsnok lett. 1956. október 28-án a Práter utca végén lőtték agyon, 1956. október 28-án. Emléktáblája van a Corvin közben. Az akkor 22 éves Dilinkó Gábor november 4-én, a szovjetek általános támadásakor sebesült meg, fejlövést, comblövést és tüdőlövést kapott. „Sok cigány harcolt a forradalom alatt. Voltunk a Corvin közben tíz-tizenketten romák. Ám ők mind muzsikus cigányok voltak, nem oláhcigányok” – emlékezett a festőművész.
Szuhay Péter
A kis cigány balladája
(Vác, 1957., rendőrségi fogda)
A kis cigányt egy éjjel kékre-zöldre
verték a részeg, vad pribékek,
s hogy már alig volt benne élet,
úgy húzták be, s dobták le a földre.
A kis cigányt ápoltuk, borogattuk.
A priccsre mindig úgy esett le
– újabb veréssel fenyegetve –:
abból élt, mit hitünkből néki adtunk.
A kis cigányt sétálni nem engedték.
Reszketve várta visszatértünk,
s hallgatta bízva, mit beszélünk.
És félt, nehogy újra véresre verjék.
A kis cigányt úgy ütötték, hogy köpjön,
rólunk, társakról, hazugságot.
Kéken, lilán hevert a földön,
de nem köpött. S hogy kiutat nem látott:
a kis cigányt mi vágtuk le a rácsról.
trikóját hurkolta nyakára.
Ez lett a hallgatása ára.
A veréstől félt, de nem a haláltól…
Csemer Géza Cigányok főztje kötete (Bába kiadó, Szeged) közölte Végh Ferenc balladáját.
Továbbiak
ARCHÍVUM
