,,Minden olyan szellemiség, amely a lágercsinálásban cinkos,
megérdemli, hogy kimondják róla: visszamenően sem bűntelen.
Hamiskodásnak tartom az olyan modern etikát, amely nem a lágervilág,
a nagyipari emberölés absznhít tagadására épül.”
(Konrád György: Az önvédelem etikája)
A törvénytisztelet, a többséggel szembeni lojalitás csak feltételes lehet. Kívánjuk a hasonlóságnak legalább a látszatát. Önfeladásunkkal nevetségessé tesszük magunkat, de nem segítünk magunkon. Közeledve a többségi néphez, a közönségesebb cigányok tolakodóan viselkednek, ráerőltetik magukat a háziakra. Megroskad az önérzetünk, és magunkat kiszolgáltatva engedelmeskedünk rendeleteknek, amelyek lépésről lépésre kiszorítanak bennünket az élők közösségéből. Büntetésül, mert túl mélyen hajoltunk meg az állambálványok előtt. A cigányok gyámoltalanok lettek!
Hogyan jutottunk ide? Hogyan jutottunk el idáig? – kérdezzük putriházakban, rezervátumokban, lágerekben, gettókban.
Egy permanenes tévedés áldozatai vagyunk. Óvakodunk a bűnüldözéstől, elvesztettük magunkat. Tudhatnánk pedig, hogy nem sikerülhet igazán egynek lenni a többiekkel. Ha a különbözés ígéretét megtagadjuk, bűnt követünk el magunk ellen.
A mai cigány értelmiség emlékezetében cigány mivoltjának lombozata már nem cigány, csak gyökérzete az. A cigány értelmiség fiatal hajtásai pásztorai akarnak lenni népünknek, pedig a cigányság nem biztosítja számukra a nyájat. Ugyanis a cigányságnak tanítókra, államigazgatási szakemberekre, hivatásos közbiztonságiakra, mérnökökre, tudósokra, nem pedig pásztorra van szüksége.
A mai cigány értelmiség csúfolódhat, ironizálhat, kritizálhat, átkozódhat, alakoskodhat: borzadhat fajtatársaitól, nem számít. Cigány marad!
A cigány értelmiség asszimiláns csoportjának (mert róla van szó) tudomásul kell venni, hogy használhatjuk minden más nép nyelvét, lehetünk bármely állam polgárai, asszimilálódhatunk, összeköthetjük más kultúrcsaládokkal a magunkét, lehetünk keresztények, izraeliták, muzulmánok, buddhisták, taoisták, hinduk; fasiszták, demokraták, komrnunisták – mindegy. Eljön az óra, amikor rálátunk magunkban a bújócskázó cigányra.
Nekünk minden fölmenőági rokonunk cigány volt. Őseink az évezredfordulóig követhetően mind Európában éltek. Hitünket soha nem hagytuk el. Imádkozni mindig az egyetlen Istenhez magyarul, görögül, románul, szerb nyelven, horvátul, szlovákul, oroszul, németül, cigányul, némán, csak úgy nyelv nélkül szoktunk.
Rokonaink sterilizálása, gyermekeink erőszakos elvétele, az országból való deportálásunk Birkenauba az ország törvényei alapján történt. A török, osztrák, német, orosz gyámság alatti időben működő magyar állam cigánytörvényei (akárcsak a második világháborúban) több tízezer cigány rokonunk állampolgári jogait tették kétségessé olyan messzemenően, hogy még az élethez való jogot sem hagyták meg nekik. Mindeközben a magyarok többsége közönnyel nézte őket, nagyobb kisebbsége helyeselte (és helyeseli, vagy helyeselné, lásd: újfasiszta ideológiák Magyarországon) az eljárást, és csak szerény kisebbségük fordult ellene érzésben és tettben.
Az együttérzés emberi jogainkkal a Kárpát-medencében zsenge kis hajtás. Húzd meg magad csendben mindaddig, amíg nem bántanak – mondja az egyszeri ember. Amíg a közösség így okoskodik, addig mindent meg lehet csinálni vele!
A romungro (nyelvében asszimilálódott) cigányok az oláh (anyanyelvű) cigányokra mutogatnak, lám, mi már milyen előrehaladást tettünk a hasonulás útján, mi már nem vagyunk olyanok, mint azok! Közben nem veszik észre, hogy a gázsónak minden cigányról egyformán lesújtó véleménye van. Hogy bármekkora utat is tett meg, bármennyire is elfelejtette őseihez kötődő múltját, Európában cigány marad. Nem veszi észre, hogy nincsen cigány egység cigány egyetemesség nélkül és nincsen cigány egyetemesség cigány univerzális nyelv és kultúra nélkül. Cigány szokás ugyanis mindent jobban tudni a többinél. Ez a mentalitás pedig nem csak nem kedvez, egyenesen ellentmond az egyetemességre törekvésnek. Egyetlen és legnagyobb pozitívuma e népnek, hogy hétszáz éven át meg tudta őrizni önmagát. Életben maradt. Ezt tudomásul kell venni. Azt pedig tudni kell, hogy a cigányság szellemileg; szellemileg és érzelmileg ellenáll a mindent és mindenkit asszimilálni akaró Európának.
A gandhizmus nem Gandhi találmánya, de Gandhi volt az, aki elsőként analizálta, majd szintetizálta azt az ősdravida örökséget, amely a passzív ellenállás lélektani fegyverévé tette a dravida-árja vallásfilozófiát.
Az európai cigányság látva egyrészt az Indián kívüli világ fegyveres harcainak, háborúinak, forradalmainak, partizánharcainak reménytelenségét és értelmetlenségét, másrészt – az indiai ősdravida örökség magával hozott tulajdonsága révén – az erőszakmentes szellemi ellenállás stratégiáját helyezte szembe Európával. Ez a stratégia mind ez ideig bevált. Látható és tapasztalható, hogy ha kis népet és pláne a diaszpórában élő kis népet tart elnyomás alatt egy többségi túlerő, akkor ezek a lélektani-érzclmi fegyverek reális politikai-stratégai alternatívákká válnak.
A cigányokat fölöttébb izgatja az eszme és a valóság viszonya. Nehezen tudják elviselni, ha a gondolkodás és a gyakorlat ellentmond egymásnak. Nem szívesen vallottak és vallanak olyan tanokat, eszméket, amelyeket biztosan nem fognak gyakorolni. A pragmatikus és szenteskedő képmutatás nem jellegzetesen cigány tulajdonság. Ami az európai cigányság kapcsán a képmutatásról eszünkbe jut, az nem más, mint hogy a cigányok tudomásul veszik az európai viszonyokat és az európai erkölcsi értékeket, bár ők maguk sohasem azonosulnak azzal. Mert azt mondják a cigányok: ,,Milyen eszme az, amely az én családom elidegenedését eredményezi.’’
A családi folytonosság a legnagyobb érték, amely az egyén és a közösség közötti viszonyt egyáltalán lehetségessé teszi. A cigány népi, közösségi hit nem tekintette és nem tekinti mindenekfeletti értéknek a szenvedést, a szolgai vértanúságot. A régi cigányok ebben valami nem igazán meggondolt gesztust éreztek, amelyből képmutatás származhat.
A cigányoknak olyan világ és olyan hit kellett, amely az apának ad útmutatást. Olyan útmutatást, amely bátorságot ad egy felettébb veszélyes környezet közepette családja fenntartásához. Nem a bátorság hiányzott és hiányzik a cigányokból. Mindig is tudtak és tudnak ők ma is vértanúhalált halni. De ha már a számukra buta és értelmetlen vég elkerülhetetlen volt, akkor inkább görbe késsel a kezükben áldozták fel az életüket, ha másért nem, hát a szabadon választható halál méltóságáért.
A cigányok legfőbb axiomája az identitás: én rom vagyok. A romnak ugyanis semmilyen más igazolása nincs azonkívül, mint amit mond. Olyan, mint az író, ha rosszul beszél, elfelejtik vagy perbe fogják.
Misztikus rálátással elfogadható a bűnös is, a bolond is az isteni értelem hordozójának. Mert az igazi tudás hordozója nem a tan beavatottja, hanem annak megkérdőjelezője. Hogy az isteni szféra az európai kereszténység birtoka volna, azt a cigányok mint professzionális misztikusok Európában sohasem vették komolyan. Egy gyermek is részesülhet olyan ihletésben, amely egy másik dimenzióból érkezik. Az európai egyházak és a vallási hangadók a cigányság Európába érkezése idején– és pár évszázadig utána – nem törekedtek spirituális dialógusra (a cigány jósokkal), előtérbe helyezték az ortodoxiájukat, és többre tartják korlátaikat ma is, transzcendens tartalmaiknál.
Egyes népek számára a tanulás és az imádkozás hasonló értelmű művelet. Felfogható a tanulás úgy is, mint az idő kinyitása, felülkerekedés a halálon. Ugyanezt teszik és érik el a cigányok a megéléssel és jóslások során. Európa eltiltotta a cigányságot transzcendentális ismereteik gyakorlásától, ugyanakkor a cigányokat Európa nem engedi megszűnni. Benne és általa látja saját felsőbbrendűségét. Ha a cigányság megszűnne, akkor megszűnne az összehasonlítási alapja: mitől, kitől és mennyivel lenne különb ő?
Magamban is gyakran érzem a cigányok terhére rótt makacsságot, nem föladni a különállást, amit egyesek nacionalizmusnak, mások bezárkózásnak, megint mások szeparatizmusnak neveznek.
A cigány nemzet gyakorlatilag mintegy ezerötszáz éve szünetel ugyan, de maga a nép nem szünetel. A cigány nép nemzete India valamely államában van és él. Törzsi-nemzetségi csoportjai pedig szerte a világon, elhintve a diaszpóralét lelket és identitást felmorzsoló kilátástalanság- világában. Beszélhet akármilyen nyelven, élhet bárhol a világon, bármilyen szokások szerint, a cigánynak valahogy nem sikerül tartósan elfelejtenie azt, hogy ő cigány.
Érdekes megfigyelni, hogy a cigányok különállása akkor is megmarad, ha ugyanúgy és ugyanabban a kultúrában élnek, mint nemcigány társaik.
A kelet-, dél- és közép-európai országok cigányainak egymást követően túl sok állami-nemzeti közösséghez kellett tartozniuk. Minden közösség egészen akarta. És ha nem tudta lenyelni, akkor inkább kiköpte.
A cigány származás mindig drámaibb annál, mintsem csupán színezője legyen egy ember kulturális hátterének. Nem vagyok cigány, csak cigány származású – mondja egy cigány – egy nemcigány társaságban. Mint egy orosz származású francia vagy egy német származású magyar. Nem beszélek sem cigányul, sem beásul, nem akarom megkülönböztetni magamat a többi embertől. A háta mögött cigánynak mondják. Ha másért nem, a tárgyi igazság és a nyelvi könnyebbség kedvéért. Igaza van! Nem várhatja el, hogy a többiek alkalmazkodjanak a tévhitéhez önmagáról. Ha vállalja a cigányságát, akkor inkább a különbözőséget vállalja, mint a közösséget a többi cigánnyal. A kívülállást elveszíteni nem lehet. Ez a cigányság lényege. Sejtelemszerű otthonosságra akartak lelni, és elfelejtették tisztelni magukban a kívülállót. A többiek a hátuk mögött összemosolyognak. Ezt érzik a tarkójukkal, de nem néznek vissza. Aki nem szeret különbözni, annak elég nagy teher, ha cigánynak született. Aki szeretne egyszerűen jó hazafi lenni, aki szereti gyakran hangsúlyozni az ő identitását, az sohasem fogja magát jól érezni Európában.
Különben másnak lenni nem szégyenletes és nem kellemetlen. Csak akkor az, ha úgy képzeljük, hogy minden rendes embernek tetőtől talpig hozzá kell tartoznia egy nemzeti közösséghez. A cigányok többsége is inkább alkalmazkodni kíván a többséghez. A cigány, ha már egészen olyan, mint a környezete, ha mindent megtanult, ami a környező népek kultúrájából megtanulható, akkor is valahogy más marad. Elvileg lehetetlen a cigányok teljes asszimilációja valamely más nemzeti környezetbe, még akkor is, ha a tényleges asszimilációjuk messzemenő vagy éppen látványos.
A cigányok legnagyobb erénye, egyszersmind legnagyobb bűne is
a cigányellenesek szemében az, hogy valamivel
szolidárisabbak, mint a többi nép: ennek a szolidaritásnak most,
hogy nincs küszöbön életveszély, egyre nagyobb távolságokat
kell áthidalni. Nő az idegenkedés a cigányságon belül és
a kívülállók között egyaránt!
Az igazi cigánytelepeken, ahol a telep lakossága valódi cigány közösségben él, mindig elfog egy vizuális otthonosság: mélyről jövő ismerősnek érzem ezeket az arcokat. Mintha valamely előző életemben már jártam volna ebben a közösségben, vagy talán ebben nőttem fel. Tetszenek és ismerősök a gyerekek, ahogy a telep zegzugos utcáin lármázva táncolnak. Ilyenkor rádöbbenek, hogy a gyerekekért van minden. A cigány gyerekkultusz, amit érzelmességnek, mások majomszeretetnek tekintenek, igazolva attól, hogy eszünkbe jutnak az erőszakkal elhurcolt, az állami nevelőintézetekbe rejtett, a fiatalkorúak börtönébe zárt és az elégetett gyerekek. Talán ezért érzem, hogy itt jobban megbecsülik egymást a házastársak, mint más közösségekben. Itt vannak normák, amelyek az életet szabályozzák, amelyek újra lettek költve; ötezer éves normákat folytatnak. Itt szabadon szidhatjuk azokat a hülyéket és csirkefogókat, akik a rossz politikát csinálják, mert egy normális cigány élvezetét leli abban, ha szidhatja a hülyéket és a csirkefogókat, egy valamiben biztos lehetsz: cigányként nem vagy védtelen. Cigánytelepen élő ismerőseimet nem nyomasztja a közhazugság, sem a félelem a közhazugság megsértésétől. Nekik más bajaik vannak, éppen elég súlyosak, ők azoktól szomorúak.
Mi az én cigányságom, ha nem a tradicionális cigányság, és ha nem a visszatérés vágya a telepek földjére? Találkoztam olyan telepi cigány emberekkel, akik azt gondolják, hogy mi, akik úgymond elhagytuk a telepet, tulajdonképpen tévedésben vagyunk. Szerintük fogyatékos önérzettel, öncsalásban élünk. Azzal, hogy „beköltöztünk” azok közzé, azok környékére, akik megszervezték számunkra a lágereket, tulajdonképpen kiszolgálhatjuk, feladjuk magunkat. Az az igazság, hogy én is megkérdezem magamtól, mi az a makacsság bennem, hogy nem akarok messze lenni attól a helytől – és azoktól az emberektől – ahol és akik majdnem megöltek. Mégis, azt érzem, inkább írnom kell, mint lőnöm. Szívesebben vagyok vad, mint vadász.
Lehet, hogy csak egy cigány nézi és nézheti úgy a dolgokat, ahogy én nézem? Lehet, hogy már teljesen és mélyen a csontjaimba költözött a menekülés, a rejtőzködés, a félelem ösztöne. Az azonban biztos, hogy amikor borotválkozótükörbe nézek, eszembe sem jut, hogy most egy cigányt látok.
A cigányság az én értelmezésemben a gondolkodás személyes szabadságának imperitivuszát jelenti. Egy cigánynak Európában az a dolga, hogy felnőtt legyen. Öreg és sokat támadott, a túlélésben jártas népnek kitüntetett esélye van a felnőttségre. Elképzelhető, hogy ezért nem leli a helyét a tízéves cigánygyerek az iskolában, mert nem jó érzés neki, a felnőttnek gyerekek között lenni? Diaszpórában élni annyit jelent, hogy kiscsoportokban, sőt egyedül is megállni a lábunkon, és minél korábban képessé kell erre válnunk. A cigányoknak az a vágya, hogy közösségre leljenek, megindító, de nem teljesülhet, mert ha befogadnának bennünket, védtelenül magányosak lennénk.
A magyarországi cigányság nagy része nem vállalja el magát cigánynak, és van aki belebetegszik a kisebbségi cigány szerepébe. Aki a sorsának nem alanya, csak tárgya, az előbb-utóbb idegbajos lesz. Ha van értelme a cigány nép fogalmának, akkor ez nem lehet más mint a szolidáris nép. Annyira cigány, amennyire szolidáris. A vágóhídon csak akkor van szolidaritás, ha a marhák nekimennek a mészárosoknak. Ha kitörnek a vágóhídról.
Nem elég nem tennem másnak azt, ami nekem rossz, tennem is kell néha a másiknak azt, ami nekem jó, alkalomadtán meg kell tennem. A személyes felelősség alól nem ment fel semmilyen tradicionális szabálykövetés, sem mint szimbolikus cselekedetek füzére, sem mint joggyakorlat. Sokat szokás emlegetni a cigány családiasságot, amely tud lenni fojtogató is, de jelenti azt is, hogy a cigány szülő valamivel többet ad a gyerekének, mint amennyit adni szokás. Az is megtörténhet, hogy az áldozat útján nem lehet megállni, és oda kell adni mindenünket a hozzánk közelállókért, azt is, amin kívül semmi egyebünk nincsen. Aki így cselekszik, az nem azt fontolgatja, hogy mit lehet tenni, hanem azt tette, amit kell. Ha az ember megteszi a dolgát, akkor jöhet az utolsó óra, emberünk ül a napon, derűsen és szárazon.
A cigányok között sok a szigorú vagy szarkasztikus elme, aki erkölcsileg hibáztatja azokat, akik nem értenek egyet velük. Másrészről lázongó és makacs fajta; nonkonformisták, disszidensek, másképp gondolkodók, eretnekek, szabadgondolkodók, avantgárdisták, elfajzottak, destruktív egységbontók, csábítók, kísértők úgy teremnek a cigány társadalomban, mint eső után a gomba. A cigányoknak szenvedélyes viszonyuk van a törvénnyel, akarják és ellenzik, rajonganak érte és kijátsszák. Az egész életet a törvény hatalma alá akarják vonni, egyszersmind azonban szabadulni kívánnak minden tekintélytől. Azért olyan fontos a cigánynak a törvény (kris), mert az nemcsak a viszonyok szabályozása, hanem a szabadság, a szabadulás kutatása is.
(Eredeti megjelenés: ROM SOM, 1995)
Az elmúlt évszázadok során csak a Habsburg birodalom egy fél emberöltőnyi ideje kedvezett a cigányság nemzeti, nyelvi igényének. József főherceg volt az első és az egyetlen Európában aki nem akarta „megerőszakolni” a cigányt. Ennek ellenére volt egy hibája, amely megakadályozta terve megvalósítását. Nevezetesen az, hogy nem számolt az „irigységgel”, a többi magyarországi kisebbség irigységével
Mária kulturális vonalon szeretett volna közelíteni a romákat érintő kérdések megválaszolása felé: láthatóvá szerette volna tenni a többségi társadalom számára a roma kultúrát, és felhívni annak értékére a figyelmet.
Az első roma holokauszt-emlékműveket 1991-ben Nagykanizsán és 1993-ban Nyíregyházán emelték. Lényegében ettől kezdve tartanak a romák Magyarországon dokumentálhatóan holokausztmegemlékezéseket.
