Mert

végülis
elvész minden majd
a porban megmaradt lábnyomodra is ráhasal
egyszer a rozsdával vajúdó
ködös őszi eső
jeled meg nem marad
az idő mohás köldökén enyészik lassan
és pihés kis angyalka önkényeskedik
majd
a tavaszi madárdallal
magába nyeli mohón a hangot
elveszik a dallam
szárnyat növeszt majd
hogy
magasba szálljon
mert végül is
elvész majd minden
hisz egyéb törvény nincsen
átszövődik minden egy más
világba
talán egy nyomkereső poéta
vértforralón zavart tekintete
mi még szomjasan kutatja át
a tájat
átfésüli mohón
mint éhes sas a borzas fákat
majd unottan köp egy laposat
és terhétől meggörnyedve megy tovább
nem hallhatja ő sem örökké
a süket köveknek
suttogó vízcsobogását
nem látja meg már az
őszi erdő
hogy bont aranylón huzatos
ágyat
és hogy ringatja el a szél
a kopaszodó fákat
a költő rezzenő lelke
nem száll többé versenyt
a lehulló levéllel
hisz őt is beskatulyázzák
mert elveszik majd minden
akár a csodákat remegtető délibáb
mi nyári illúziót gőzölög
csupán
elrejti szeplőit
szégyenli a táj
megrepedt tenyerét mutatja
az égnek fel
esőre várva
nem kap itt feloldozást semmi
hisz minden elveszik
Jézus keresztre hullott
bús feje
vért könnyezik
értékét veszti minden
egyszer majd e vers is elveszik.