Péli Tamás, teljes nevén Péli Tamás Károly apja után református. Budapesten, a Józsefvárosban az úgynevezett pesti cigány kerületben, elmondása szerint, platinaszőke hajjal született – 1948. augusztus 7-én, szombaton déli 12 órakor.
Később úgy tartotta, hogy anyai nagymamája, Zsuzsi mama (haja színétől függetlenül) eldöntötte, befogadta a cigány közösségbe. Édesanyja: Fejes-Nyári Hilda híres cigányzenész családból származó házmester, később memoárszerző azt mesélte nekünk, hogy Tamás kisbabának nagyon keveset aludt. Ha nem volt kézben, akkor sírt. Ahogy növekedett rajzolt, mindenre: újságpapírra, zsírpapírra, padlóra, parkettára, később pedig bútorlapra. Kilencéves volt, amikor apjától festőállványt kapott, 11 évesen anyjától olajfestékkészletet.
Édesapja Péli József magyar származású ezüst- és aranyműves. Mindkét szülőjéhez különleges, mesebeli kapcsolat fűzte, de mondhatni az egész rokonsághoz, nagynénjéhez, mamájához és kiváltképp Ildikó húgához. Apja 24, anyja 14 éves volt, amikor összeházasodtak. Tamás első gyermekként kilencévi házasság után született.
Általános iskolában karikatúrákat is rajzolt társairól és tanárairól. Amikor az osztály legerősebb gyereke feltűrt ingujjal meg akart mérkőzni vele, Tamás hirtelen rá szólt: „Várj lerajzollak!” Az izomkolosszus megfeledkezve harci kedvétől, megszelídülve, hősi pózba vágta magát. „Lerajzoltam. Mint az ősember, aki lerajzolta a bölényt, így győztem le. Aztán így álltam neki legyőzni az egész világot.” Nyolcadikban a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolát jelölte meg, ahová fel is vették.
A Holland Királyi Képzőművészeti Akadémia murális szakát végezte el. 1976-tól magyarországi kiállítótermekben szerepelteti képeit. Alkotásainak jellegzetes színei a vörös, a zöld, a kék és a Van Dyck-barna. Képeire általában, de nem kizárólagosan a reneszánsz figurális festészet a jellemző.
Önmagáról
Egyetlen hivatalos kiállításom sem volt. Az első időkben fájdalmas, a második öt évben természetessé vált, utána belenyugodtam és a közművelődési házakat céloztam meg, ahol igen sikeres kiállításaim voltak.
Én régen úgy festettem, hogy csak örültem annak, hogy festek, de mára célom lett az, hogy mit és hogyan. Na most, a közérthető festészet szintézis is mindig. Tudjuk azt, hogy a cigányok lopnak. Ezt most jó értelemben értem – én a festészetben, amit csak lehetett, elloptam és megpróbáltam egy Péli Tamás-világgá összegyúrni. Nem úgy, hogy belehánytam a tarisznyámba mindenfélét, hanem gondosan megválogattam, amiben én is hiszek. Ettől lettem az, aki vagyok. Ha a képeimet másokkal közös tárlaton szerepeltetem, akkor is egyből lehet tudni, hogy én föstöttem.
Két nagyobb kép jelzi munkásságomat: az egyik a XIII. kerületi Dagály utcai könyvtár lépcsőházában egy tizennégy négyzetméteres pannó, a másik – amit már évek óta terveztem – egy olyan kép, amely a magyarországi cigányok sorsát, történelmét mutatja be. Ez Tiszadobon került bemutatásra az Ilku Pál Gyermekvárosban (aminek, azt hiszem, mára más a neve). Ez egy negyvenkét négyzetméteres pannó, aminek a címe a „Születés”. Végre ennél a képnél úgy-ahogy, maximálisan letettem voksomat. Azt hiszem, hogy én egy hídverő vagyok, egy utászkatona, mert nem mindenki képes, hogy belegázoljon a hideg vízbe. Erre vállalkozni kell. Nekem van egy elképzelésem, egy álmom. Martin Luther King mondta – akihez persze nem merem hasonlítani magam, csak nagyon szeretem, amiket Ô mondott. Tehát az itt élő népek a Kárpát-medencében a második évezredre, legalább addigra, nem kezet fognak, hanem elismerik egymás létezését. A kézfogás már megtörtént sokszor. Egyszerűen elfogadják egymást, egymás másságát, megtanulják szeretni egymást, hogy egymás másságából tanulni tudjanak. Nekem ez az álmom, ehhez kell a hidakat megépíteni, hogy ne kelljen táborokba, gettókba kerülni sem a sváboknak, sem a tótoknak, sem a horvátoknak, és természetesen számomra a legfontosabb, hogy a cigányoknak sem!
Én tudom, hogy mítoszokban jelenítek meg alapvető emberi helyzeteket, problémákat. Amikor nem festem meg a gyári munkást, aki 38 éves korában infarktust fog kapni, hanem helyette megfestem a Julianus barátot, aki szintén belepusztul abba, hogy valamit felvállal, akkor tulajdonképpen ez egy rekviem azért a gyári munkásért, akiért annak idején a Julianus barát is élt.
Festészete
Péli indulása idején azt a célt tűzte ki maga elé, úgy hozza létre a maga festészetét, hogy egyben cigány képzőművészetet teremt, s ezt a művészetet bekapcsolja az európai képzőművészet áramkörébe. Ennek a kultúrateremtő programnak a kibontakozását a roma alkotó értelmiség s ezen belül a művészértelmiség leglényegesebb és legsürgetőbb feladatának tartotta.
Tamás a reneszánsztól és a barokktól inspirálva, az európai és a keleti kultúra jelképeihez visszanyúlva sajátos, egyéni, mitikus, mitologikus művészetet teremtett. Az archaikusat és a mait ötvözte ösztönös erővel és tudatosan is művészetében. Önnön sorsélményeit, személyes életének mozzanatait, szituációit is mitikus síkra tudta emelni. S ezzel a mitikus képi gondolkozással létezésélményünket mérhetetlenül kitágítja, a köznapi esetlegességből, szürkeségből kiemelve méltóságot ad az emberi sorsot kifejező gesztusoknak, és bekapcsol bennünket a létezés megszakíthatatlan folyamatába. Művészetének ez ad különleges szuggesztivitást és egyediséget.
Molnár István Gábor
Nemzetközi Roma Könyvtár
Életrajzi adatok
Életrajzi adatok: Húga Péli Ildikó grafikusművész. Feleségei: Margareth de Langh, Hász Erzsébet, Sokorai Sarolta, Csirke Adél (Lili). Élettársa: Pethes Mária. Gyermekei: Anrik Péli, Péli Dávid, Péli Sarolta.
Itt elnézést kérek mindenkitől, két számára legfontosabb barátját: Joó Andrást és Kovács József Hontalan költőt említem, a többiek a magyarországi cigány, magyar művészvilág, közélet számos tagja. Szintén elnézést kérek, tanítványai: Túró Zoltán és Szentandrássy István, valamint számos cigány és magyar festő. Tanított a rákospalotai Lila Iskolában, 92–94 között országgyűlési képviselő volt. Elhunyt: 1994. november 22-én kedden, Budapesten, déli 12 órakor.
Péli Tamás üzenete
És hogy mit üzenek a fiataloknak, akiknek meggyőződésem, hogy sokkal nehezebb lesz, mint nekünk: az úton végig kell menni! Végig kell gyalogolni, szép nyugodtan, becsületesen. Olyanoknak kell lenniük, mint egy százlábú bogárnak, aki, ha bármi történik, visszanyúl és az első lábával segít a hátsó lábaknak. Össze kell tartaniuk, szeretniük és tisztelniük kell egymást.
Ez lehetne végszó, de a férfiaknak azt üzenem, hogy legyen jó feleségük, a nőknek legyen jó társuk, aki vigyáz rájuk, a gyermekeknek meg azt: bármilyen rossz, az iskolába menjenek be!
Felhasznált irodalom
Pethes Mária visszaemlékezései (szóban)
Pethes Mária: Zenekar (regény, alkoTÓház, 2013)
Zsoldos Vanda: Stációk (film, 1988)
Kovács József Hontalan: Színfolyók (könyv, CKKE, Pécs 1997)
Kőszegi Edit – Szuhay Péter: Kései születés (dokumentumfilm, 67 perc, Néprajzi Múzeum, 2003)
Kerékgyártó István: Péli Tamás (1948–1994), Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény Alapítvány, 2005
Kerékgyártó István: Péli Tamás a cigány festőkirály (kézirat)
Molnár István Gábor, Fodor Csaba, Rácz Gyöngyi: Üzenet (film, 1992)
Molnár István Gábor: In memoriam Péli Tamás (1990–1994) (portréfilm, Eötvös József Cigány – Magyar Pedagógiai Társaság, 2004)
Molnár István Gábor: Péliné Fejes-Nyári Hilda visszaemlékezései (1995, EJCMPT, Bp.)
Molnár István Gábor: Szentandrássy István és Kovács József Hontalan visszaemlékezései (1999, EJCMPT, Bp.)
Az az érdekes a Balázs János-i művészetben, hogy ha őt az ember nem is túl nagy figyelemmel, csak egyszerűen ránéz, el tud úgy varázsolni és magához tud úgy láncolni, a szimbólum erőteljes hangulati és színbéli hatásával, hogy közvetlen utána nem kerülhettük azt ki, hogy ne legyen egy gondolati folyamat, aminek mentén ezt fölfejti a kép üzenetét vagy legalábbis annak a részleteit.
Váradi Gábor pályafutásában meghatározó az első komoly rajztanárával, Rákosi Zoltánnal való találkozás, aki az alapokat fektette le tehetségének kibontakozásában. Mestere, Péli Tamás hatása mély nyomot hagyott Gábor művészetében és személyiségében. Ő nem csupán tanította, hanem számtalan dicsérettel és megerősítéssel is ellátta, amelyekből erőt tudott meríteni.
Először az Ózdi Kohászati Üzemek művezetőit bombázta – a munkafolyamatokat megkönnyítendő – alkotói ötleteivel. Mosolyogva hallgatták az azóta feledésbe merült előmunkások, művezetők, mérnökök. A Kerekhegy tetején szemtelenül fiatalon fogott bele hatalmas családi házának építésébe. Ebben sem biztatták, így elmondhatja: „minden szöget ismer a házban”. Születendő gyermekeit egyetemekre, magát múzeumok falára álmodta. A cigány képzőművészeti táborokban helyet kapott.
