Prózavers

Megérkeztél az este, talán most először igazán és valóságosan. Elillant illúzió-vanságod üszökvirág hajtásai szívemen. Kupacba rakott emlékek, elárult, kifosztott évek, limlom szavak, torzó-gondolatok máglyái égnek, lobognak szememben. Belülről fénylek hát, de ez a fény, mint nukleáris szmog árad és terjeng.. Megérkeztél. Mégsem szárnyalok naiv-lelkesedéssel, mint hajdanán. Leégtek a tüzek, már csak csend van bennem, kósza várakozás. A mólón állok, kalapom árnyékába guggol arcom, figyelek.. lélegzetünket összemossa a partok között átsuhanó szél.

Égbolt nélküli éjszakádban botladozva, estem-buktam, s most, minden átmenet nélkül reggel lett.

Hunyorgok, szúrja szemem a fény, idegen még a tiszta, az igaz, hideg ez a reggel, lúdbőrözik az eszmélés, a kétség jeges szele fel-feltámad, de kontúrja van már a világnak, árván, puszta énedre vetkőzve, magzatpózba gömbölyödve fekszel.

Ez a napod sem az enyém, szétosztod magad a világnak, más táplálkozik belőled, közben magad is felfalod magad. Kilúgozott alkonyod a híd hozzám, átkelve is csak szétszórtságod jut nekem, hirtelen, beleébredünk a valóságba, egymás testi kipárolgásában megmossuk arcunkat, lassan, bőrünk alá szivárog a virradat.