BALÁZS JÁNOS

Mikor megérkezett a felkérés, hogy e folyóirat következő számában Balázs Jánosról kellene írni, eltűnődtem: Mit is jelent nekem Balázs János és mióta ez a szenvedély? Érettségi körül láttam a tévében egy filmet egy rejtélyes öregemberről, aki egy varázslatos hegyen, meseházak között, rengeteg csodálatos kép előtt, ragyogó szemekkel mosolyogva mesél bölcsebbnél bölcsebb gondolatokat. Igazi mesefilm volt számomra. Aztán úgy jó harminc évvel később, mikor már Tivadarral (Fátyol Tivadar) és Péterrel (Szuhay Péter) jártuk az országot és forgattuk filmjeinket, Tivadar mondta, hogy elvisz minket Salgótarjánba valakihez, akinek köszönhetjük Balázs Jánost, mert illene már, hogy készüljön róla egy film.

Mikor Zoli (Botos Zoltán) kertjében ültünk, akkor döbbentem rá, hogy ő az, akiről János bácsi mesél abban a „mesefilmben”, amikor arról beszél, hogy hogyan is kezdett el festeni:

„Nahát, volt itt egy jó néhány fiú, akik gimnáziumot jártak. És mondták nekem, hogy én mégiscsak más ember vagyok, megérdemlem azt, hogy a fiatalok tiszteljenek és tudják rólam, hogy én sokat rajzoltam valamikor, festettem és írtam is. Na, és akkor ők hoztak nekem festéket, ecsetet, vásznat és olajat is. És azt mondták, hogy próbálkozzak most meg vele. Én odavágtam neki, hát minek ez, már vénségemre én most kezdjek valamit? Már én nekem szükségtelen. Hát én odavágtam a sarokba, amit hoztak, én ehhez nem fogok hozzányúlni. Na, ők elmentek, aztán még aznap hozzányúltam mégis a festékhez. És akkor kimentem az udvarra, szétnéztem, hogy hát valamit mégis találjak, még ha nem is érdemleges arra, hogy megnézzék, de a kedvemet talán kielégíti ugye? Na. Hát aztán az első délután mindjárt csináltam két rajzot és én aztat ki is festettem. Amikor eljöttek a fiúk, megnézték, mi ez, azt mondják, ez fog menni. Na, én aztán ettől az időponttól elmellőztem mindent, csak időnként mentem az erdőre, de már a haldára se mentem, nem bántam én, hogy nem lesz kenyerem, csak eztet csinálhassam.”

Természetesen elsőnek Zolinak szóltam, hogy írjon János bácsiról, és persze, hogy nem kellett kétszer kérnem:

„Balázs János otthonában egy este egyszerre kántáltuk Arany János Toldijának hallhatatlan sorait. Boldogok voltunk, ahogy szívünket áthatotta a magyar nyelv melegsége és zenéje. Balázs János élete azonban nem volt mindig ilyen boldog. A puszta létéért nap, mint nap meg kellett küzdenie. Egyik versében ezt írja: »Rajtam kívül senki sem élt úgy, mint én / Ki köveket cipelte a hátán / és sebeket a szívén.«

1968 nyarán vittem az első rajzeszközöket és a festékeket az öregnek. Ezzel megkapta azt a tevékeny örömet, amibe végleg belemerült. 1966-tól jártam hozzá beszélgetni. Az ő természetét és életvitelét ismerve nagy szó volt, hogy engem elfogadott. Egyre jobban megismertem az életét, és rájöttem, hogy egy darab kenyér a lehető legtöbb, ha költészet van mögötte. Költészet az volt, nem is akármilyen.

Mert ő a festészetében is költő volt. Naponta ámulattal sétáltam fel a hegyre, és elragadtatva álltam meg előtte, és az új festményei előtt. Láttam ezt az egyre viruló embert, akivel közös levegőt szívhattam az otthonában. Ismertem az előző nyomorúságos életét, amelyet az ég mostanra már kiegyenlített, kiegyensúlyozott. Végre láttam őt boldognak lenni, és ez nekem elég volt. Halottam őt kacagni is, amikor esténként a petróleumlámpa fényénél felolvasta nekem az új verseit. Felejthetetlen élmény volt, és életem végéig emlékezni fogok rá. Egy igazi zsenivel barátkozhattam. Tudtam a napi örömeiről, és problémáiról egyaránt. Nem vágyott rendjelekre és címekre, és még azt sem kérte, hogy nagyobb tisztelettel bámuljanak rá. Azt kérte, hagyják őt alkotni.

Az ő sorsa meg az én sorsom úgy hozta mégis, hogy rendjelet kapott. 2009 őszén poszthumusz Magyar Örökség Díjban részesült, amellyel járó okiratot és az aranyjelvényt én vehettem át. Barátom, Szuhay Péter laudált, és Kőszegi Edit filmjéből vetítettek János bácsiról néhány megható percet:

»Én meg vagyok elégedve a munkáimmal. Hogy a világ, a társadalom, vagy a művészettörténészek vagy a képzőművészek mit mondanak róla, nekem közömbös. Fő az, hogy én meg vagyok vele elégedve. Én nem festek a világnak. Önmagamnak festek. És nekem nem kell az, hogy én adjam a valóságnak azt a bizonyos valamiségit, ami amúgy sem helyes, ennek az ellenfordítottját és minden olyan dolgot adok a képeimmel, ami esetleg, talán csúfosságul is ábrázolja a világ fenn állását és az emberiségnek ezt az össze-visszavetett, hányt nyüzsgését. Ez vezet engemet a képek ábrázolásában. De hát lehet is látni. Ugye?«”

Igazolásul filmünkből idézem Földi Pétert, akinek megadatott, hogy személyesen találkozzon ezzel a csodálatos emberrel…

„Hát azt hiszem ő volt az egyetlen élő zseni, akit igazán láttam.

Volt egy nagyon jó barátom, akit úgy hívtak, hogy Szaxinger Árpád, ő ismerte János bácsit előzőleg, és egy este, nagyjából úgy november vége lehetett vagy mindenesetre nagyon korán sötétedett és akkor fölvitt engem oda a cigánydombra, ebbe a pici házba. És olyan furcsa volt, mert már írtak róla, meg akkor úgy már láttam egy kiállítását, akkor a József Attila kultúrházba volt kiállítása. Bementünk abba a kicsi szobába, festett, ült azon a pici kis széken. Ez maradt meg bennem leginkább, hogy tubusból már teljesen ki van nyomva a festék, az ecset hegyével szedegette le a maradék festékeket és rakta fel, nagyon érdekes, szép felületeket gyártott és magyarázta, hogy ezek a képek sokkal többe kerülnek, mert sok rajtuk a festék, mert amelyiket csak úgy elkeni, az úgy olcsóbb.

Az az érdekes a Balázs János-i művészetben, hogy ha őt az ember nem is túl nagy figyelemmel, csak egyszerűen ránéz, el tud úgy varázsolni és magához tud úgy láncolni, a szimbólum erőteljes hangulati és színbéli hatásával, hogy közvetlen utána nem kerülhettük azt ki, hogy ne legyen egy gondolati folyamat, aminek mentén ez fölfejti a kép üzenetét vagy legalábbis annak a részleteit. Tulajdonképpen egy belső képi világot, képi nyelvet, ha úgy tetszik a belső képet tette láthatóvá. És az a fura ebben az egészben, ez a törékeny, pici kis ember azért mennyi belső erőt tud képviselni és mennyi belső erőt tud átsugározni. Ez az időszak, amikor ő festett még nem csak Salgótarjánban, de az országban is dívott a szocreál. Szóval akkor még ne feledjük, hogy az ő bátorsága tulajdonképpen azért lett elnézve neki, mert cigány volt és hát ilyen ákombákomokat hadd fessen. De közben pontosan az az érdekesség, hogy tulajdonképpen az igazság nála van. Ő nem a látszatot, az elvárásokat festette, és hát megint tulajdonképpen arról se nagyon beszélnek, hogy ha úgy tetszik művészettörténetet írt, mert úgymond behozta a szabadságot a festészetbe.”

A filmünk befejeztével nyitottuk meg szalonunkat, és úgy éreztük, hogy a legméltóbb esemény egy szalonest lenne Balázs János emlékezetére. Rengetegen voltak, köztük Horn Péter, a legnagyobb Balázs János-gyűjtemény tulajdonosa. Az estet Péter, Tivadar és Zoli vezette. A Szalon hamarosan színházzá nőtte ki magát, és egyik barátunk, Nagy András, aki szintén osztozott szenvedélyünkben, elhozta az egyik előadásra a Műcsarnok igazgatóját, Szegő Györgyöt. És akkor én előálltam a nagy álmommal, egy kiállításról a Műcsarnokban.

És ez az álom közös lett, már csak a szálakat kellett összekötni és Horn Pétert meggyőzni, hogy gyűjteményét kiállíthassuk. Világos volt, hogy nála szenvedélyesebbet nem is találhattunk volna.

„Imádom a képeit!

2005-ben amikor Kieselbach Tamásnál volt az a nagy kiállítás, akkor teljesen véletlen tévedtem be arra a kiállításra, és onnét indult kapcsolatunk. Én teljesen felkészületlenül mentem be, azt sem tudtam, hogy mire jöttem, Balázs János neve a világon semmit nem mondott nekem. És amikor eljöttem, másnap is a fejemben volt, harmadnap is a fejemben volt, és azt éreztem akkor is, hogy egy nagyon intenzív hatása volt ennek a színes, különleges képi világnak rám, de nem tudtam megfogalmazni és hova rakni ezt az egészet. Akkor még tanulgattam az egész művészettörténetet. Semmilyen izmusba nem illett bele, nevezhetnénk naiv művészetnek, de nem naiv művészet, tehát így lógott a levegőben. Aztán hazamentem, elkezdtem olvasgatni, és akkor jött a nagy beleszeretés. Megismertem az egész élettörténetet és életutat, hogy ebből a két általánost végzett emberből egy reneszánsz bölcs ember lett, ez így tovább erősítette a vonzalmat, valahogy így indult. 2005-től volt durván tíz év, amikor az összes Balázs János képet én vásároltam meg, vagy legalábbis tudta mindenki, hogy van egy Horn Péter, aki mindet megveszi, aki ebben megszállottan hisz. Volt egy szobám, ami „Balázs János szoba” volt. Tulajdonképpen 60 képpel volt kitapétázva a szoba. Körbe a falon, mint annak idején a Kieselbach Tamásnál a kiállításon. Nagyon sűrűn egymás mellett, és felettük is képek, gyakorlatilag így nézett ki az egyik szoba és ott gyönyörködtem bennük. Egy darab szék a közepén, és körben képek, és snitt! Ez egy mondjuk 16 négyzetméteres szoba, és úgy kell elképzelni, hogy a padlótól 30 centire kezdődtek a képek és 3 méterig mentek fel. Szerettem ott olvasgatni, gyönyörködni, ez nekem egy „csendes szoba” volt. És ugye az egész képvilághoz még az írói munkásságát is hozzávesszük. Balázs János verseit, amikor én először olvastam, akkor úgy félve magamban gondoltam: olyan, mint József Attila. Akkor ezt így sokáig nem mertem kimondani, mert féltem, ha elmondom valami nagy cunami zúdul rám, és hát nagyon érdekes volt, mert aztán nagyon sok helyről hallottam, hogy igen, hogy ez másokban is megjelent, és hogy nem fals ez a dolog. És amikor sötét volt, és nem tudott se írni, se festeni, akkor zenélt. Abszolút hallása volt, ő hangolt fel minden hangszert a telepen. Ha zenélt volna, abból is egész különlegeset hozott volna létre. Már akkor a világ pusztulása és rombolása foglalkoztatja a leginkább, hogy az ember és a természet kapcsolata megbomlik, és az ember elpusztítja a földet. Elképesztő hogy milyen bölcsesség sugárzik az egész életéből.”

És végül hadd idézzem Szuhay Pétert, aki évtizedeken keresztül ápolta, ismertette, terjesztette könyvben, cikkben, filmben és persze kiállításokon életművét, művészetét.

„Ki is hát Balázs János, s miért is érdekes számunkra?

Esszenciálisan az alábbi választ adhatjuk: mert Balázs János a hétköznapi, számunkra is szeretett világról való lemondás által teremtett magának általunk is csodált, s talán irigyelt világot.

Kicsit kifejtve pedig: Balázs János társadalmon, s ilyenformán (hivatalos) művészeten kívüli magányos ember, nőtlen, agglegény, család nélküli és közösségen kívüli remete. Gyermek és fiatal korában az öreg emberekkel, öregember korában a fiatalokkal „barátkozott”: tanult majd tanított. Különc volt mindig is; nem zavarta, ha kigúnyolják, ha félnek tőle, ezeket mindig is arra használta fel, hogy »szétlásson a világban«. A természettel élt szoros kapcsolatban (s a természet alatt értette a gombászást, a csipkézést, de a széngyűjtést is a haldán), s nem a cigánytelep lakóival, akik pedig a szomszédai voltak. Két osztályt végzett, s mégis az irodalom klasszikusai mellett filozófusokat olvasott. Világot teremtett magának, előbb az írásaiban – verseiben, filozofikus elmélkedéseiben –, majd a véletlennek (és fiatal barátainak) köszönhetően a festészetben is. A közvetlen környezetének megfigyelésétől (a realisztikus ujjgyakorlattól) a nagy példaképek ihlette kreatív másolatokon át hamar eljut a világteremtő és keletkeztető mitológiájáig és világelpusztuló víziónak félelméig.

Balázs János életét kortársai és kiváltképp tanítványai három szakaszra osztják. Az első szakasz születésétől 1968-ig tartott. Néhány éves, amikor muzsikus édesapja meghal, ekkor hazaköltöznek Tarjánba. Az első világháború megszakítja iskoláit, a második besorozza, majd hadifogságba ejti. Innen visszatérve lényegében nem hagyta el a várost, egyedül a közeli erdőkbe gyűjtögetni, a haldára szenet szedni járt, de még a könyvtárba sem ment el, jóllehet »falta« a könyveket: történelmi és művészettörténeti képes könyveket és rengeteg szépirodalmat olvasott. Ezeket a műveket kezdetben barátja, majd 1968-tól (s innen kezdődik a második korszak) annak fia, Botos Zoltán és fiatal rajongói hozták neki. Előbb csak könyveket, majd ecsetet, festéket és vásznat, s az idős ember újra elkezd alkotni. Jóllehet az első képek »modelljei« a Pécskő domb (a cigánytelep), mint táj, és mint az emberi interakciók helye és az erdő, de ezt követően Balázs János világát nem a közvetlen valóság megtapasztalásából, hanem a könyvtár közvetítette virtuális és vizuális világból építette fel. Mindent olvasott a Képes Történelemtől a klasszikusokon át a képzőművészeti zsebkönyvtár darabjaiig. S közben ontotta magából a festményeket; Moldován Domonkos, majd Kernács Gabriella filmfelvételeket, később Tóth István még a telepi korszakból fényképeket készített, ahol a mester »putrija« kívül-belül képeivel van tele aggatva. 1971-ben már a Magyar Nemzeti Galéria Naiv Művészeti osztálya képeket vásárol tőle.”

Gyűjtője és méltatója F. Mihály Ida így írt róla:

»Balázs legigazabban a festészetben talált önmagára. Elzárt életmódjának tulajdonítható, hogy képteremtő erejét nem befolyásolta a mások által megfogalmazott vizuális információk áradata, sem a film, sem a televízió. Visszatarthatatlan folyamként áradó képteremtő fantáziája bizarr tárgyi, ornamentális és absztrakt formákat sodor magával. Balázst a lét rejtélyein töprengő hajlama, fantasztikumok iránti vonzalma inspirálta víziói megfestésére. Képeinek gondolatisága bonyolult, sejtelmes, homályos jelképekkel tűzdelt. Ábrázolásmódjára az esetek többségében az aszimmetria jellemző. Kompozícióin ritkán alkalmaz perspektívát. A teret egymás mellé, egymás fölé helyezett motívumokkal – szinte keleti módon – érzékelteti. Ritkán hagy üres felületet, a reális motívumok közé néha amorf, néha pedig biológiai formákra emlékeztető alakzatokat komponál.«

A harmadik korszak előzményei korábbra nyúlnak vissza, de lényegében 1975-el kezdődik, amikor a telepet felszámolják, s az idős festőnek a szomszéd Rokkant telepen házat kínálnak: vezetékes vízzel, villannyal, gondozóval, étellel-itallal. Az élet megváltozik: vége a remeteségnek. Erről a folyamatról Szepesi József író, költő, az egyik fiatal barát így írt:

»Ő maga tűrte el legkevésbé a személye köré mesterségesen tákolt mítoszkorlátokat. Egyedül élt, módja volt rá, hogy megismerhesse önmagát. Félt a sikertől, mert sejtette benne sorsa tragikumát. A hírnév elleni küzdelemben azonban menthetetlenül alul maradt. A sejtett, de sohasem tapasztalt életélmények nagyszerűségét hatvanhat éves korára ismerte meg. Ez újjászületését s egyszersmind vesztét is jelentette. Az emlékezet síremlékén azóta ez a felirat áll: itt nyugszik a hetvenkét éves korában elhunyt Balázs János festőművész: élt öt és fél esztendőt…«

Botos Zoltán vitázva egykori barátjával elmondta már, Balázs János valóságos sírján ez áll:

ȃlni annyi,
mint ide-oda rakni azt,
ami veszendő holmi.« 

S hogy megérdemelnénk-e egy a közel háromszáz ránk maradt valóságos festményből és a csak dián ismert mintegy harminc reprodukcióból egy életmű-kiállítást, arra Balázs János adja meg a filozofikus választ:

»Egyik oldalon szemben áll egymással a szellemiség nagysága a fizikai óriással, amott az erkölcs megtépázott Istene a minden üdvösségre vészt jelentő ördöggel. Győzelem se itt, se ott nem keletkezik: nem ám! Mert győzelem nem volt, most sincs: nem is lesz soha! De hogy a művészet remekei ebből keletkeznek, születnek, az megdönthetetlen igazság!«”

Kőszegi Edit