Kísértés

„Mélységes mély a múltnak kútja” (Thomas Mann)

Azon a napon – és ez a Nap máig sem nyugodott le –
mindannyian választásra kényszeríttettünk. A gyermek Mózes
együgyűségében makrokefál fejébe próbálta Fáraó drága, hideg
fejékét, félelmet keltve ezzel Hám bölcseinek derengő arcán.

Megrémülvén pedig maga Fáraó is, arannyal és izzó parázzsal
teli tálakat hozatott, s emeltette a két edényt a Nílus
gyermekének tekintete elé, hogy válasszon közülük.

„Ha az aranyhoz kap – emlékezik a rabbik legendája –, akkor
Micráim trónjára tör, tehát megölendő. Csak léha kölykecske
azonban, ha a világosabb tüzet veszi, ujjait égetvén.”

Tudatlansága miatt nem is sejtette Fáraó, hogy kísérlete
kísértés, hogy a várakozó angyalt idézi-hívja tettével felkiáltott
szónál hangosabban. De milyenféle angyalt?

„Vagyok, aki vagyok”. Így beszélt az Örökkévaló a korban,
amikor elfelejtődött személye ezen a földön, s a szövetség
lappangó magzatként lebegett a kizökkent idő méhében.
Tudjuk, a hulló, szökevény Beliál megszeplősítette – így is
tökéletesítvén – az abszolutumot, szorongatta kimondhatatlan
nevű ellenlábasát a Teremtésre, ami nem más pedig, mint a
Halál Teremtése. Mert halandónak születnünk nem élet.
Embernek születnünk jelenti meghallgatnunk az Éden porában
tekergőző kígyó szavát most, és mind örökkön örökké.

A gyümölcstől-eltiltás nem a Mindenható attributuma. Sötét
testünk vet hosszúkás árnyékot, nem a Nap. E földön úgy perdül
Ádám, úgy fordul Káin, úgy imbolyog részegségében Noé,
mint Mózes, mint osztozkodó haramiák lábánál a senkinek feldobott
lapockacsont.

A jövendő rajzaiban reszketeg hamita égbenézők felemelt ujja
miatt a rabszolgák tálakban aranyat és izzó szenet emeltek a
játszódó fiú arca elé, hogy válasszon közülük. Mózes pedig
habozás nélkül a halványabb ékszerek-jelvények irányába nyúlt,
amikor…

– e percenetbe nem múlandó történet zsúfolódik –

…amikor szólította az Örökkévaló arkangyalát, Gábrielt – Gábriel
arkangyalt, valóban? –, aki – pusztán elméleti –
szárnycsapásokkal nem habozott a Nílus gyermeke mellett
leszállani, hogy kezét a halállal fenyegető aranytól a tüzes
edényhez hadarintsa, ő pedig a kisdedek szokása szerint
ajkaihoz vonva eloltotta Micráim ijedelmét.
Azon a napon – és ez a Nap máig sem nyugodott le –
mindannyian választásra kényszeríttettünk. A hatalom pártjára
állva ihletett fehérségünkben trónra és koronára törünk, s
megöletünk kezünkben a méretlen fémmel. Tagadásból, az
angyal szárnya csapásával taszíttatván választjuk az eleven
szénnel töltött vékát, s így leszünk a hatalom vigécei. Leszünk
hólyagos szájú, nehéz beszédű ügynökei a kőtábláknak, s
megöletünk kezünkben a méretlen fémmel. Leszünk hólyagos
szájú, nehéz beszédű ügynökei a kőtábláknak, osztozkodó
haramiák lábánál a senkinek feldobott végzetes kosztka,
lapockacsont.

Sejtem, nem Gábriel, hanem Beliál sodorta félre a Nílus fiának
kezét. S taszította a Vénuszként ragyogó-égő tálhoz.

*

„És szólt Mózes az Örökkévalóhoz: Kérlek, Uram, nem vagyok én
a szónak embere, sem tegnap, sem tegnapelőtt, sem amióta
először szóltál szolgádnak, hanem nehéz ajkú és nehéz beszédű
vagyok én.”

Mi pedig Beliál vigéce óta elbitangolt, hulladékevő
kutyafalkához vagyunk hasonlatosak. A Fény Urának
parancsolatjára bonyolult utakat teszünk meg
felszabadultságunk síkján. Ne dadogjak Ítéletem színe előtt:
nyelvemen eleven parázs.

És Szájamból a Szabad Szót Köpkedem.