Füstölgés, 1972

Úgy lángolok,
ahogy füstölgök,
olykor morgok is,
ordítok, dörgök.
Ám semmi harag
nincs cselekvéseimben:
eltávozott tőlem az ördög
és megjött az Isten.
 
Akármit hisznek rólam:
mi lettem s
mi voltam?
Leköpnek, gúnyolnak.
Ha nem kellek az
emberi világnak,
majd jó leszek
az ördögi pokolnak:
ott úgyis emberi
bűnök égnek, lángolnak,
s bűzlő salaknak
összegyűlnek, a
mit a Teremtő
létezésünk végén,
utoljára külön büntet.
 
Elődeimnek ősi fészkében
régóta lakok, élek,
dolgozok, remélek:
időnként érzem
tetteimben színes
folyamatát annak,
amit születésemmel
titokban hoztam,
ami kinőtte magát
romos sziklák alól
világba szóródva,
nemessé csiszolódva.
 
Új képeket akasztok
kunyhómnak falára:
legyen ez a bús viskó
dús színek világa;
hogy a nap fénye is
megvakulva
szökjön innen el,
s fordítson hátat
nekem szeretett Istenem.
Ne csak az Isten, ne csak az ember
rohanjon innen szerteszét:
az ördög se lásson
kunyhómba: megnézni:
milyen a világom?
 
Csörgő harasztot
sodor a szél,
és nyögve harsan.
Mintha én sóhajtanék
az őszi viharban.
Ám csak a kunyhóm
ajtaját nyitom,
s bemegyek házamba
a törött ablakon:
be se zárom! Minek,
hiszen annyira rossz;
csak recseg, ropog,
s én reszketve egy
éji szállást lopok.
 
Feszengek, töprengek,
sorsom üt, vág, zúz,
taszít, húz;
kunyhómmal együtt
megrenget.
Az Isten se teremtett
soha rendet,
úgy most, mint régen,
a földön, az égen.
A föld, a rög, a kéreg,
madár, bogár, féreg,
négylábú állatok,
kétlábú emberek,
a zűrzavar,
az összevisszaság,
sorsként cselekvéseinkben
mindig visszavág.
 
Télire nekem
több tüzelőt
kéne venni,
mint amennyi
van, amit be
úgy szereztem,
hogy sokáig megéheztem.
A tél fagyos arcával
felém nevet,
mert elvitte pénzemet
a fa, a szén;
de ne képzelje valaki,
hogy annyira szegény
és nyomorult lettem,
hogy kínomban
nem a kenyeret,
hanem a tüzelőt ettem.
 
Őszi sárban járok,
mégis tűzbe lépek;
télen pedig sárga
tökvirágot tépek;
mint hogyha ördög
futnék a tájon,
mintha magam
élnék a világon.
Ilyen a sajátom,
mérgezett vérem,
a csontom, a húsom,
nem csak magamat tépem,
a világot is zúzom.
 
A cigánytelep
akármilyen romos,
düledékeiben mégis lakott,
s itt – ott virágosak
a kormos ablakok.
Kő, tégla, törmelék között
szeméttől csapott,
összehordott halmazokon
néhány vézna tyúk
kaparász, szédeleg:
hajtó pásztorkutyák,
korcs házőrző ebek
játékos csaholása
teszi hangossá a haldokló telepet,
mely a közeli város szélén
megbújik összenyomorítva.
Ilyen a Pécskő hegy,
melynek láttán
a pokoli Sátán
is mosolyog kedvtelve.
 
Futok, szállok sebesen;
nem is látom a célt,
talán el se érem,
de ha mégis találkozok
a téllel; ígérem:
fejére halált hozok.
Ha ez mégse lehetséges,
mert eléggé nevetséges;
távolról is úgy arcba verem,
hogy a télen
kunyhóm nem lesz
farkasverem.
Fagyás helyett
hőséget nevelek
szűk szobámban:
eszem, iszom a meleget,
s előttem vászon,
kezemben ecset,
füstölgő pipa a számban.
Idáig folyton égtem
ki nem alvó tűzben,
mely elvétve
még most is fellobog;
ezután maró bűzt okádva
csak füstölögni fogok.
Kunyhóm gödrös, rücskös,
mind a négy fal
plafonjáig füstös:
körülöttem kormos a világ.
Én kormot eszek,
füstöt iszok,
s ha beteg leszek,
az ördög szeretni fog:
iszonyú bajomból,
egykettőre kiápol,
s fejemre tesz egy
tüzes koronát:
akkor már égni fog
az egész világ!
 
Rakok a tűzre
tépett papírt,
amelyen sok fekete
betű és kép van;
s hogy el ne felejtsem,
sok cifra rongyot;
majd a vasfazékban
sósvízben babot:
halomnyi élő-kemény,
apró kerek pontot
forralok puhára.
Be se rántom,
s ha kész, ahogy a számon befér,
úgy rágom, nyelem:
az éhséget, a fáradtságot
ágyba fektetem,
s én a földön is
jóízűen alszom.
 
Szétfújom a sötétséget:
nyáron a nap fényét,
amikor éget.
Hajamból gyújtok
égő lángkévét,
orromon tódul a füst,
fejem fortyogó üst.
Tűzevő leszek,
lángokádó kráter:
felmelegítem a földgolyót,
kiszárítok száz folyót,
s az óceánokat
az űrbe szivattyúzom:
meztelen lesz a föld,
s hogy rajtam se legyen ruha:
testemről a bőrt
körmeimmel lenyúzom.
Ugyan lesz-e olyan,
aki beleért
írásaimnak
görbe értelmébe;
az elmélkedésnek
elfakultságába,
amit beledörgök
a sejtett – rejtélyes,
jövőbe nyilalló
villámaival a
hamisan világító világba.
 

Ne engemet nézzenek,
csodálják a képeimet.
Akárhogy rejtem magamat
hátat fordítva a világnak:
azokban úgy is
engem látnak
sokféle formában;
itt csak a fejem van,
amott a lábam látszik csonkán,
szemem a napban,
szikláknak ormán
izzik; hasítva fényt
az űrben szerte;
a csillag is én vagyok:
az ördög lángolva
a szívembe verte.
Sok ezer szörnyeteg,
torz arcú sátán
cipeli világomat
és engemet a hátán.