A kóróhegedű

Adott a drága isten, amit adott…

Ő adta a cigányoknak az első hegedűt a világon. De az nem akármilyen szerszám volt ám!

Ana, a havasokban lakó erdei szép tündérek, a Kesályik királynője magához hívatta legkedvesebb tündérleányát, Lucárkát.

– Időről időre egy lányomat kell odadobnom a démonembereknek, a Locholicsóknak, máskülönben felfalnának minket. El kell menned a Locholicso-király tanyájára!

Lucárka útnak indult a hegyen és eszébe ötlött, hogy a démonemberek királya retteg gyermekétől, a dögvész betegségi démonától, a Poreszkerótól, aki a föld alatt él fogságban.

Lucárka kibontotta a hegyet, és kiengedte Poreszkerót.

– Apád undorodik tőled, és nagyon gyűlöl! Kiengedtelek, hogy bosszút állhass rajta!

De a Poreszkero nem csak a Locholicsókat kereste, hanem válogatás nélkül dögvészt bocsátott az emberekre.

Akkoriban a cigányoknak is volt királya, akit Jivonónak hívtak. Szánta népét, ezért felkerekedett, hogy legyőzze a betegség démonát.

Tanácstalanul kóborolt a havasokban, amikor megpillantotta Lucárkát, akibe azonnal beleszeretett.

– Miért búslakodsz, erdei szép tündér?

– Mert dögvészt bocsátottam az ártatlan emberekre – és töviről hegyire elbeszélt mindent.

– Ne búsulj Lucárka, megbocsájtanak neked az életben maradottak s a holtak! Én pedig halálomig védelmezni foglak, szembeszállok a Locholicso-királlyal is!

Felmelegedett a szép Jivono jóságától Lucárka szíve – szerelembe esett ő is.

Oly forrón csókolták egymást, hogy elolvadt körülöttük a hó, és holdviolák bújtak ki a földből. Hamarosan elnyomta őket az álom a tündöklő tisztáson.

De jaj! Locholicsók lopóztak melléjük, és hangtalanul elragadták Lucárkát az alvó Jivono mellől.

Egy Holyipi, egy boszorkány repült éppen arra, s ahogy meglátta Jivonót, aláereszkedett és magába hörpintette a cigány-királyt.

De ahogy felröppent, már megbánta, hiszen jó lett volna urának is. Hát gyorsan kiköpte.

– Meghagyom az életed, legény, de feleségül kell venned! Na, férjem, aludj ma velem!

– Nem vagyok legény, hanem király, és van énnekem hitvesem! Eressz!

– Nem vagy te király, csak egy koszos kutya! Hát légy örökre az, mi vagy! – Ezzel Jivono fölé röppent, és leköpte őt.

A cigány-király nagy fájdalmat érzett tagjaiban, mire karjai és lábai fekete szőrt eresztettek, keze manccsá görbült, feje pedig feketekutya-fejjé változott. Felvonyított, és kétségbeesésében visszafutott a havasokba.

Ott aztán egy nagy falkával találkozott, kik így szóltak:

– Üdvözlünk, királyunk! Dsuklánusok vagyunk mi is, kutya-emberek, kiket a démonember-király szolgái, irigy boszorkányok varázsoltak el.

– Testvéreim! Jöjjetek hát velem, ütközzünk meg a démonokkal!

A vitéz Dsiuklánusok megrohanták a Locholicsók seregét: a torz szülemények szaggatták és ették egymást.

Jivono meglátta a hegy tetején a Locholicso-királyt, és egy sziklaeresz alatt láncra verve a szerelmét, Lucárkát. Keresztülverekedte magát az ütközeten, és a démonember-király elé állt.

– Locholicso-király! – ugatta – Meg kell nekünk vívni! Aki erősebb, azé legyen Lucárka!

– No, ember-kutya! – ordította a Locholicso-király. – Lássuk, mit bírsz!

Jivono megragadta a Locholicso-királyt, és térdig a földbe vágta. Ez pedig szőrös karjaival derékig vágta a földbe Jivonót.

Ezalatt a hegy körötti falvakban kitört a dögvész, házról házra járt a Poreszkero, s végül megindult a hegyen felfelé, hogy apját eleméssze.

Jivono nem állhatta, hogy szerelmét halni lássa, ezért kiugrott a földből, s nem törődött a Locholicso-királlyal. Nem bánta, hogy fogai törnek, elharapta Lucárka láncait, és áthajította a tündért a szomszéd hegyre.

Jivonót ekkor elérte Locholicho-király a katonáival, s kettébe szakították őt. A teste azonnal eltűnt a földben, s helyén egy napraforgó nőtt. Ezt látva felvonyíottak bajtársai, és menekülőre fogták a dolgot, de a Locholicsók is megléptek a Poreszkero elől. Így ért véget a véres ütközet.

Lucárka bánatában egy szakadék szikláira ülve megszaggatta ködlő selyemhaját, amit ökörnyállá válva szertehordott a szél messze vidéken.

Lakott a völgyben egy szegény cigány kovács meg a felesége, akiknek már régóta nem volt gyermekük. A szegény asszony gyűjtött az ökörnyálból, majd férjével megették, és a Kesályikhoz imádkoztak gyermekáldásért.

Éjjel eljött hát hozzájuk Ana:

– Szegény kovács, gyermekedet megáldom a zene és a dal művészetével. És te fogod megcsinálni azt a csodálatos szerszámot! Szakajtsd le a hegyen a naprafogrót, s a szárára lehántott háncsából két húrt feszíts. Hajlott vesszőcskéből és háncsból vonót is készíts hozzá. Ha elkészültél vele, újra eljövök majd hozzád.

Amikor a kovács elkészült, ismét eljött Ana. Szájához emelte a napraforgó-muzsikát, és reákacagott, aztán sírni kezdett, hogy könnyei belefolytak a kis szárba.

– No, szegény ember, ebből a kóróból lett a hegedű, mely az embereket hol vidámmá, hol szomorúvá teszi majd. Add gyermeked kezébe, hogy húzza rajtuk végig a kis vesszőt.

A gyermek pedig húzta a vonót, s kizsongtak a kis nyirettyűből a dalok.

Máig előfordul, hogy a botolót napraforgószárral járjuk, a gyerekek meg elcsenik, és hegedűt készítenek belőle.