Ikonok

Mintha a csillag
nehézkedési csendben
valami, semmi
az ami volt
csak ritka szőttesű
visszhang, keringő
ezüstös áram,
fényhártyás téli levelek alatt.

Nem tudni mi
követ téged, mi hív –
de látod az arcot, a szobát,
hogy felszáll és kiúszik eléd
a december esték aranyán.

És mennyi kis szépség-zúzalék a tárgyak rejtett
színén.
És az a ház –
ahol a kert, az
majdnem egy ének,
ahogy a türelmes hóesés
emeli óriás, tiszta falait.

S egy mindennél
parányibb csillám,
ahogy igéz és hív
vizek tisztásán át,
már látod
a derékig-hajú anyát,
tiéd e csöppnyi kis ragyogás, tiéd
a feltámadás a szélben

és az arcok és nevek,
szavak oldása kötése,

mintha
csak maroknyi kéve,
vagy felfoghatatlan
folytonos jelzés,
köröm és fény
a lélegző ikonok helyén.