Kettő

Először oszlik a sötétség démonná,
a senkivé lett időtlenségben.
Leszek háttámlád a koporsóban
ölelem földalatti álmodat,

mint téli tájakon a végtelen idő.
Magányomba merítve kanalat.
Forró keserűje folyik torkomon.

S néha, trapézon lógva
kívánom tériszonyomat vissza,
fejest ugorva vakmerőség tengerén.