A bennünk lévő Krisztus-arc
„A fény a színek anyja.”
Váradi Gábor
Csokonai Vitéz Mihály-alkotói díjat kapott 2012. január 19-én Váradi Gábor festőművész. A magyar kultúra napja alkalmából Szőcs Géza kulturális államtitkár és Halász János parlamenti államtitkár díjakat adományozott a kultúra területén kiemelkedő teljesítményt nyújtó alkotóknak, művészeknek, könyvtárosoknak, valamint a kultúra pártfogóinak, mecénásainak. Váradi Gábor szabadfoglalkozású festőművész alkotói tevékenységéért, a hátrányos helyzetű fiatalok művészeti neveléséért és tehetséggondozásáért kapta e rangos elismerést.
De honnan indult az ózdi festő? Ki tulajdonképpen Váradi Gábor? Persze festményeit látva egyből feltárul a természetet mélységében ismerő, az emberi érzelmeket és tulajdonságokat jól értő művész. De honnan jött? Mi vezérelte őt alkotói pályáján? Ózdi cigány gyerek? Vidéki szegénylegény? Olvasztár és hengerész? Vidéki nehézipari szakmunkás? Egy munkanélküli a legtöbb munkanélkülit számláló városban? Segédmunkásként tengődő volt szakmunkás? Festő, festőművész? Gombát gyűjtő természetjáró? Iskolaalapító, a legszegényebb gyermekek gyámolítója, aki verseket szaval a tátott szájú diákoknak? Ingázó három műszakos szalagmunkás Miskolcon? Vagy mindegyik? Csillagászi távolság az út, amit bejárt.
Váradi Gábor először az Ózdi Kohászati Üzemek művezetőit bombázta – a munkafolyamatokat megkönnyítendő – alkotói ötleteivel. Mosolyogva hallgatták az azóta feledésbe merült előmunkások, művezetők, mérnökök. A Kerekhegy tetején szemtelenül fiatalon fogott bele hatalmas családi házának építésébe. Ebben sem biztatták, így elmondhatja: „minden szöget ismer a házban”. Születendő gyermekeit egyetemekre, magát múzeumok falára álmodta. A cigány képzőművészeti táborokban helyet kapott.
Szerénységével az egyik legkedveltebb beszélgetőpartnere, majd barátja művésztársainak. Tudják milyen? Aki mellé jó leülni. Nézni alkotását, hallgatni filozófiai eszmefuttatásait. Így válik barátjává Péli Tamás festőművész, később országgyűlési képviselő; Zsigó Jenő társadalomtudós, akkor a cigány kultúra mecénása is, a tárbort életre hívó Romano Kher vezetője.
A reneszánsz mint újjászületés és a barokk mint szabálytalan formájú gyöngy válik figuralista festészetének alapjaivá, hogy később egy szentimentális, sajátos szín- és formavilágot teremtve Váradi Gábor-féle világgá rakja össze. A születés és elmúlás, az évszakok változásai tájképfestészetében, a természet színeinek, számtalan árnyalatának ismerete professzorrá gyúrta. Témái: a borsodi táj, a család, valamint saját portréjának megannyi változata. Krisztus-arcú festő. Kritizálói nem értik, hogy önarcképei megannyi krisztusi hangulat, érzelem, vágy, remény, düh és szeretet dokumentálása az utókor számára. Kék vagy fekete, vérvörös könnycsepp Jézus arcán mint tucatnyi ránc homlokán. Ki tudja? Talán mindegyik a gyarló emberiséget siratja.
1999 és 2008 között a Rabindranath Tagore indiai író-költőről elnevezett tanodát működteti. Előtte évtizedekig az Ózdi Vasműben mint hengerész-olvasztár dolgozott. Mesterének Rákosi Zoltánt és Péli Tamást tartja, 1989-ben volt szülővárosában az első kiállítása. Kiállított a Magyarországi Roma Parlamentben, majd bekapcsolódott a roma képzőművészek alkotócsoportjába. Festményei megtalálhatók a Néprajzi Múzeumban és számos magángyűjtőnél.
1993. augusztus 22-én Váradi Gábor kiállítását Péli Tamás a következő szavakkal nyitotta meg: „…Váradi Gábor nemcsak fest, hanem megpróbál írni is képeivel. Van minden festményében egy üzenet – egy patrin. Valamint egy félreértést akar rendezni, azt a félreértést, amit a szeretet szavával ír meg képein. Nekem az ő üzenetei az emberségről, az emberiségről, egy harmonikus és becsületes világról mesélnek…”
Molnár István Gábor
Váradi Gábor pályafutásában meghatározó az első komoly rajztanárával, Rákosi Zoltánnal való találkozás, aki az alapokat fektette le tehetségének kibontakozásában. Mestere, Péli Tamás hatása mély nyomot hagyott Gábor művészetében és személyiségében. Ő nem csupán tanította, hanem számtalan dicsérettel és megerősítéssel is ellátta, amelyekből erőt tudott meríteni.
R. Lakatos Klára festményei olyan kaput nyitnak meg előttünk, amely mögött a valóság és a mese határai elmosódnak. Mágikus elemekkel teli alkotásai elvarázsolják az embert, a színes és részletgazdag ábrázolás lehetőséget ad a nézőnek a visszatérésre a gyermekkori álmok és mesék birodalmába
Alkotásai sokkal inkább nevezhetők a lélek művészetének, mint az általában klasszikus értelemben vett látás utáni művészetnek. Képei belső, lelki kivetülések. A színeket, népi motívumokra jellemző formákat hívják segítségül a művész saját, valamint az őt körülvevő világ viszonyának képi megfogalmazásához. Képei egyik stílushoz sem sorolhatók.
