Egyik részről nekem úgy tűnik, hogy hiába van egyetemre járó ifjúságunk, most már hál’ Istennek szép számmal, nincsen eléggé, hogy úgy mondjam, a gyökereihez, a büszkeségeihez közel, nem látom, hogy erre törekedne. A roma szakkollégiumok mintha nem lennének eléggé érdekeltek abban, hogy öntudatos roma értelmiséget neveljenek; kivéve a Romaversitast, amelyik ugye független, nem egyházi finanszírozású.
A szerencsét próbáló szegénylegénynek a népmesékben sok akadályt kell leküzdenie ahhoz, hogy elnyerje a királykisasszony kezét és fejére kerüljön a korona. Ehhez helyén kell legyen nemcsak az esze, de a szíve is. Orsós Jakab számtalan próbát kiállt, köztük a legnagyobbat: úgy lépett ki a születésével járó skatulyából, úgy „került fejére korona”, hogy soha nem szakadt el az övéitől.
Az elmúlt évszázadok során csak a Habsburg birodalom egy fél emberöltőnyi ideje kedvezett a cigányság nemzeti, nyelvi igényének. József főherceg volt az első és az egyetlen Európában aki nem akarta „megerőszakolni” a cigányt. Ennek ellenére volt egy hibája, amely megakadályozta terve megvalósítását. Nevezetesen az, hogy nem számolt az „irigységgel”, a többi magyarországi kisebbség irigységével
Pályája akkor kezdődött, amikor az irodalomnak – és tágabban a művelődésnek – a mainál sokkal fontosabb társadalmi szerepe és presztízse volt. 1951-ben született a Vas megyei Vépen, a Pécsi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakos hallgatója volt, majd elvégezte az ELTE Bölcsészettudományi Kar magyar nyelv és irodalom szakát. Író volt és tanár, első regényére (Kányák, 1979) megkapta a Művészeti Alap elsőkötetesek díját, 1981 és 1991 között tanított Szombathelyen a Kanizsai Dorottya Gimnáziumban. Könyvei a magyarországi cigány és az egyetemes magyar irodalom egyedi és fontos alkotásai.
Szaffi, a Cafrinka által nevelt leány, kinek származása szintén megkérdőjelezhető, s leginkább a cigány nemzethez tartozóként elgondolható, borzassága, a fekete macskával való megfeleltethetősége és természetszeretete, illetve -közelisége révén játszik rá a gyakori, cigányokhoz fűződő elképzelésekre.
A 18. század végi és 19. század eleji Európa a felvilágosodás, a tudomány, a liberalizmus és a romantika Európája. Mindezek változást hoznak a cigányság megítélésében is. A hajsza, a nyílt embervadászat kora lassan véget ér, mostantól „a társadalmi ellenőrzés kevésbé halálos formái” nyernek majd teret.
Osztojkán Béla költőként indult egy olyan korban, amikor ez még számottevő értékkel bírt és a kiemelkedés, a megbecsülés ígéretét hordozta. Első könyve, a Halak a fekete citerában címmel 1981-ben, a második, Hóesés hűségben 1983-ban jelent meg. A cigány és a magyar hagyományokat, legendákat és mítoszokat egyként befogó versek sajátos hangú, öntörvényű alkotót mutattak.
Jövőre lesz ötven éve, hogy megjelent Lakatos Menyhért Füstös képek című regénye, amely mérföldkő a magyarországi roma közösségekről szóló szépirodalmi művek között.
„…nem cigány író vagyok, hanem író cigány, mert a származásomról nem tudok lemondani. Nem az irodalom szempontjából: ez jelenti emberi tartásomat, önmagamat. Ezt a közeget jobban ismerem, mint a csillagvilágot. Én a cigányság életét kívánom bemutatni, a cigányság sorsát, társadalmi helyzetét.” S ezt tette.
A 17–18. századi közköltészetben előszeretettel szerepeltették a cigány figurákat, ugyanis a mindenki számára ismeretlen cigányokról némi információt kaphatott a közönség, amikor egy-egy színpadi játékban a cigányok etnikai jellemvonásainak magyarázata került színre.